Volt egyszer két egymás mellett huzódó földsáv, két végtelen rét, amelyeket
egy folyam választott el egymástól. A folyam torkolatánál azonban zátony
keletkezett, amely egy kis, csendes tavat zárt körül. A tó tiszta, kék vizének mélyéből
felcsillant a fenék arany homokja s benne a lótuszvirág gyökere, amelynek
pompázó virágai a víz felszinén tündököltek. A virágok között szivárványszinü
pillangók repdestek, s a parti pálmák felett a napfényben játszó levegőben
madárdal hallatszott, mintha mindig ezüst harangokon játszanának.
Ez volt az átmenet az egyik országból a másikba.
Az egyik országot ugy hivták, hogy: Élet, a másik végtelen rét neve: Halál
volt. Mindkettőt a hatalmas Brahma alkotta s az élet birodalmába a jó Vizsnut,
a halál földjére pedig az okos Sivát küldte. S aztán igy szólt:
-
Tegyetek ugy, ahogy a legjobbnak látjátok.
És Vizsnu földjén megindult az élet lüktetése. Kibujt a nap, aztán
leáldozott, a nappalokat éjszaka váltotta fel, az apályt dagály követte: az
égen megjelentek nehéz esőfelhők, a földrész sürü őserdő boritotta és emberek,
állatok meg madarak ficánkoltak a csodálatos világban. S minthogy az élet
minden megnyilvánulása uj virágzásnak indult, az Isten megalkotta a szerelmet
is s a szerelemmel együtt a szerencsét is.
Akkor történt, hogy Brahma maga elé hivatta Vizsnut, és imigyen szólott
hozzá:
-
Tökéletesen elkészült minden a földön, nincsen
több munkára szükség, pihend ki magad. Azt az élő lényt, amelyiket te Embernek
nevezel, hagyd magára, hogy minden segitség nélkül fonja tovább az élete
fonalát.
Vizsnu teljesitette Brahma parancsát s az embernek most már magáról kellett
gondoskodnia. Jó gondolatából megszületett az öröm, rossz pillanataiból a
bánat, s az ember meglepetten vette észre, hogy az életnek, amelyről Brahma
szólott, két fonala van, amelyeknek egyike a mosolyból, a másika a könnyből
indul el.
És felvonultak a jó Vizsnu trónja elé, hogy panaszkodjanak:
-
Urunk, nehéz igy bánattal élni az életet.
Vizsnu pedig igy válaszolt:
-
A szerelem megvigasztal benneteket.
S mikor ezt az emberek hallották, megnyugodva eltávoztak, mert a szerelem
csakugyan elfeledtette velük a gondokat s arcukról elsimitotta a barázdákat.
De a szerelem az élet nagy szülője, uj és uj alakot öltött. A jó Vizsnu
földje, amely egyszer pusztaság volt, csakhamar megtelt az eprek piros
szinével, vad méhek mézével, gyümölcsök és fák végtelen mezeivel. És akkor az
ember elkezdte az erdőt irtani, a földet művelni, vetni és szántani.
Igy született meg a földön a Munka. Már lassan mindenki beállt a sorba, s az
életnek nemcsak eszköze, de célja is lett dolgozni.
De a munka fáradtságot és ernyedtséget szült, az emberek hát ismét Vizsnu
trónja elé vonultak:
-
Urunk – szólitották őt, s karjaikat könyörgően
előre nyujtották. – A munka elgyengitette testünket, a fáradtság csontjainkat
megkeményitette, pihenni szeretnénk, de az élet folytonos munkára hajszol
bennünket.
Vizsnu pedig igy válaszolt:
-
A nagy Brahma megtiltotta, hogy az életet tovább
fejlesszem. De valamit szabad alkotnom, ami megszakitása a folyamatosságnak, s
ami nektek pihenőt jelent.
És megalkotta az Alvást.
Az emberek örömmel fogadták az uj ajándékot s mint Isten kezének legnagyobb
adományát ünnepelték. Az álom eltüntette a gondokat, felfrissitette a
fáradtakat, mint egy jó anya, felszáritotta a fájdalom könnyeit s az alvók
fejét a feledés vigasztaló ködébe fonta. Az emberek hálát rebegtek az alvásnak.
-
Légy áldott, mert te jobb vagy, mint az
ébrenlét.
Csak azon ütköztek meg, hogy az alvás sem tart örökké, hogy az álmot ébredés
követi, amely uj munkát, ujabb fáradtságot és elernyedést követel. Ez késztette
őket aztán arra, hogy harmadszor is Vizsnu trónja elé álljanak.
-
Urunk – szóltak ismételten – te kimondhatatlanul
nagy ajándékot adtál nekünk, - de ez sem tökéletes. Tedd, hogy az alvás örök
legyen.
Vizsnu isten homloka elborult s borusan nézett a kielégithetetlen tömeg
felé.
-
Többet nem adhatok nektek! De menjetek a folyam
torkolatához, lépjetek át a másik partra s ott megtaláljátok azt, amit
kerestek.
Az emberek megértették az isteni szót és hosszu menetben a kis tó felé
vonultak, amelynek partjáról átnéztek a tulsó földsávra.
Néma csendben, virágokkal teli, félhomályban huzódott a halál rétje, Siva
isten birodalma. Itt nem voltak nappalok és nem voltak éjjelek, valami
szivárványos lila fény borult a földre, a testeknek nem volt árnyékuk és a
mindenséget egyenletes, különös fényesség boritotta. Ez a földsáv azért nem
volt sivár. Ameddig a szem ellátott, völgyek és dombok váltakoztak, fejedelmi
facsoportok nyujtóztak az ég felé, a folyondárok a földig értek, és repkény meg
vadszőlő kuszott sürü bozótokban. A karcsu fákat, a csodálatos növényeket pedig
pedig valami átláthatatlan fényesség vonta körül.
Gyönyörü volt mindez az élet partjáról, ahonnan a szemben lévő földsáv csak
a végtelen álmot és nyugalmat igérte. De az embere, akik hangos, vidám szóval
léptek a rét homokjára, elnémultak mikor a lilás, szivárványos fénybe értek,
amelynek végtelenjét nem győzték csodálni.
-
Milyen csend és milyen világosság! Ez a pihenés
és az örök alvás földje…
A bátrabbak előre léptek, és igy szólottak:
-
Gyerünk örök pihenőre.
Aztán a vizbe gázoltak, amelynek színes árja sodorta őket a part felé. A
gyávábbak egy pillanatra még visszarettentek és társaikat is hivogatták. De
azok biztos léptekkel haladtak csak előre és nem volt közöttük egy sem, aki
fejét visszaforditotta volna.
Ők pedig, akik az élet partján maradtak, még látták testvéreiket, amint
lassan-lassan elrünnek a csodálatos lila fényözönben s testüket lassan átfonja
a halál átláthatatlan szivárványos levegője.
Azok pedig, akik áttértek a tulsó partra, a virágok és fák sürüjében
csakhamar nyugovóra tértek. Szemük lecsukódott, arcukon a békesség fénye
ragyogott, amelyiket az élet földjén soha nem látott senki.
Valaki, aki az élet földsávján maradt, látva mindezt, megszólalt:
-
Mégis jobb és kedvesebb Siva birodalma.
És már mind többen és többen mentek át. Mint egy ünnepi processzió vonult az
aggok, erős férfiak, nők, anyák, gyermekek, ifjak és szüzek milliós sora a
halál földje felé. Az élet rétje meg lassan teljesen elnéptelenedett.
Vizsnu megrettent. Kötelessége az életet védelmezni! S ime, most saját
tanácsával élve, bomlott fel a rend, az élet menete…Brahma nagy trónja előtt
állott ismét.
-
Alkotó – szólott könyörögve, - védd meg az
életet! Te oly szépre, ragyogásra formáltad a halál földjét, hogy az emberiség
lassan elhagyja birodalmamat.
-
- Senki sem maradt nálad? – kérdezte Brahma.
-
Csak egy fiu és egy lány, uram, akik oly
mértéktelen szerelemmel élnek, hogy inkább az örök életet választják, semhogy
egy pillanatra is behunyják szemüket.
-
- Mit akarsz hát akkor?
-
Tedd, hogy a halál földje kevésbé szép és
csábitó legyen, mert ez az egyetlen ifju pár is elhagyja majd e hont, ha
egyszer elmulik szerelmük tavasza.
Brahma egy pillanatig hallgatott, aztán igy válaszolt:
-
Nem! A halál birodalmának szépségét nem
semmisitem meg. De mást teszek, hogy megvédjem az életet. E pillanattól kezdve
az embernek át kell mennie a tulsó partra, s nem lesz többé visszatérés.
E szavak után sötétség keletkezett s Brahma megalkotta két borzalmas müvét:
a Fájdalmat és az Aggódást. E két különös lényt pedig a halál birodalmának
kapujához állitotta, hogy őrködjenek.
Azóta ismét bugyborékol az élet az innenső réten s bár a halál földje
világos és csábitó maradt, mint volt azelőtt, - az ember fél e birodalom
kapuját keresztül lépni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése