Az erdő szélén, bokrok és cserjék közt
nőtt egy satnyácska fenyőfa. Évről évre, mikor eljött a tél, az erdész
felakasztott egy madárházat az ágaira, és bőven megrakta mindenféle finomsággal
tollas barátai számára.
Egész nap állt a bál, zajlott az élet a kis fenyő körül, mivel a madarak nagyon szerettek ott csivitelni.
- A városban már fényláncok lengenek - adták tudtul a verebek, akik mindenütt otthon érezték magukat.
- A szökőkútnál már áll az első karácsonyfa - csácsogtak a cinkék.
- Igen, és holnap akar az erdész munkásokat küldeni - pittyegtek közbe a pintyek -, hogy az ünnepre szánt fenyőfákat mind elvigyék.
- Eladják őket, és aztán vörös gömbökkel, aranyszalagokkal díszítik fel - füttyögte egy pirók, aki mindenkinél jobban tudott mindent.
- De a legszebbek az arany fenyőtobozok! - búgta a gerle, aki egy galambdúcból repült egyszer vissza az erdőbe.
A kis fenyő megpróbálta lerázni hósapkáját, hogy nagyobbnak lássék.
- Gondoljátok, hogy engem is elvisznek egyszer? - kérdezte izgatottan. A madarak csodálkozva hagyták abba a csipegést és a tereferét.
- Téged? - csörögte egy szarka, és a kis fenyő elé odatartott egy tükörcserepet, amelyet épp most akart a fészkébe vinni. - Nézd csak meg magad, azt a gyönyörű ábrázatodat!
Akkor láthatta először a kis fenyő, milyen ferdén nőttek az ágai, hogy a törzse olyan görbe, mint egy kérdőjel - és nagyon elszégyellte magát. Másnap reggel valóban megjöttek a favágók. Kiválasztották a legszebb fenyőfákat, fűrésszel kivágták őket, és nagy teherautókra rakva mind elszállították. A kis fenyő mindezt végignézte és keserű gyantakönnyeket hullatott.
Eltelt jó néhány nap, és az erdész ismét kijött az erdőszélre, hogy megtöltse a madárházat eleséggel. Utánfutóján négy elszáradt fát hozott, amelyek nagyon ismerősnek tűntek a kis fenyő számára.
Sudár, egyenes volt a törzsük, de a tűleveleik már megbarnultak. Az egyik alsó ágai alatt egy aranytoboz fénylett.
Az erdész az egyik fát a másik után dobta a hóba.
- A nyulak elbújhatnak alattatok, így legalább lesz még valami hasznotok - dörmögte, és továbbautózott.
Hamarosan odajött egy mókus, fogta az aranytobozt és rágcsálni kezdte. De alig vette a szájába az első aranyozott fenyőmagot, földhöz vágta az egészet.
- Pfuj! Ehetetlen!
A kis fenyőnek nevethetnékje támadt. Kinyújtóztatta zöld ágacskáit a szélben.
- Ide gyere! - kiáltott oda a mókusnak, és intett a madárház vendégeinek is. - Aranyos magocskákkal nem szolgálhatok, de barnákkal és finom frissekkel annál inkább. És ha nem is lesz belőlem soha karácsonyfa, akkor se bánom, kedvemre valóbb itt a koronámat bearanyozó napsütésben állni, mint egyetlenegyszer aranytobozokkal ékesen díszelegni, hogy aztán kihajítsanak.
Egész nap állt a bál, zajlott az élet a kis fenyő körül, mivel a madarak nagyon szerettek ott csivitelni.
- A városban már fényláncok lengenek - adták tudtul a verebek, akik mindenütt otthon érezték magukat.
- A szökőkútnál már áll az első karácsonyfa - csácsogtak a cinkék.
- Igen, és holnap akar az erdész munkásokat küldeni - pittyegtek közbe a pintyek -, hogy az ünnepre szánt fenyőfákat mind elvigyék.
- Eladják őket, és aztán vörös gömbökkel, aranyszalagokkal díszítik fel - füttyögte egy pirók, aki mindenkinél jobban tudott mindent.
- De a legszebbek az arany fenyőtobozok! - búgta a gerle, aki egy galambdúcból repült egyszer vissza az erdőbe.
A kis fenyő megpróbálta lerázni hósapkáját, hogy nagyobbnak lássék.
- Gondoljátok, hogy engem is elvisznek egyszer? - kérdezte izgatottan. A madarak csodálkozva hagyták abba a csipegést és a tereferét.
- Téged? - csörögte egy szarka, és a kis fenyő elé odatartott egy tükörcserepet, amelyet épp most akart a fészkébe vinni. - Nézd csak meg magad, azt a gyönyörű ábrázatodat!
Akkor láthatta először a kis fenyő, milyen ferdén nőttek az ágai, hogy a törzse olyan görbe, mint egy kérdőjel - és nagyon elszégyellte magát. Másnap reggel valóban megjöttek a favágók. Kiválasztották a legszebb fenyőfákat, fűrésszel kivágták őket, és nagy teherautókra rakva mind elszállították. A kis fenyő mindezt végignézte és keserű gyantakönnyeket hullatott.
Eltelt jó néhány nap, és az erdész ismét kijött az erdőszélre, hogy megtöltse a madárházat eleséggel. Utánfutóján négy elszáradt fát hozott, amelyek nagyon ismerősnek tűntek a kis fenyő számára.
Sudár, egyenes volt a törzsük, de a tűleveleik már megbarnultak. Az egyik alsó ágai alatt egy aranytoboz fénylett.
Az erdész az egyik fát a másik után dobta a hóba.
- A nyulak elbújhatnak alattatok, így legalább lesz még valami hasznotok - dörmögte, és továbbautózott.
Hamarosan odajött egy mókus, fogta az aranytobozt és rágcsálni kezdte. De alig vette a szájába az első aranyozott fenyőmagot, földhöz vágta az egészet.
- Pfuj! Ehetetlen!
A kis fenyőnek nevethetnékje támadt. Kinyújtóztatta zöld ágacskáit a szélben.
- Ide gyere! - kiáltott oda a mókusnak, és intett a madárház vendégeinek is. - Aranyos magocskákkal nem szolgálhatok, de barnákkal és finom frissekkel annál inkább. És ha nem is lesz belőlem soha karácsonyfa, akkor se bánom, kedvemre valóbb itt a koronámat bearanyozó napsütésben állni, mint egyetlenegyszer aranytobozokkal ékesen díszelegni, hogy aztán kihajítsanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése