Karin Jäckel: Miért mennek télen szabadságra a fák?

b      - Ébredj, te álomszuszék! – szólította édesanya. – Nézd csak! Tél lett egyetlen éjszaka alatt.  

-          Rreccs, rreccs – nyögött a felhúzás közben a redőny.

Jóska kipislogott a kertbe. A virágágyak frissen megforgatott fekete halmai és a fűhegyek is, mind-mind dértől csillogtak. A fák finom csipkesziluettként álltak a gyenge reggeli napfényben.

Nem sokkal később bekattant a kertkapu zárja Jóska és édesanyja mögött. Mentek a parkba, mint minden szombaton. Jóska ujjára hosszú tűjű zúzmarakristályok tapadtak, ha az utat szegélyező kerítések deszkájához ért. Lehelete felhőként gomolygott az arca előtt, ajka megdermedt a hidegtől.

Édesanya és Jóska megálltak és körülnéztek az öreg parkban, amelyre alig lehetett ráismerni aznap. A gesztenyefák ágain vastagon és bojtosan ült a zúzmara.

-          Szőrmesapkájuk van – mondta álmélkodva Jóska.

Édesanya nevetett. Amikor megcsókolta Jóskát, az orra hegye nedves pontocskát hagyott a fiú arcán.

-          A fák örülnek a télnek? – nézett körül tűnődve Jóska.

-          Biztosan – felelte édesanya. – Egy fának rengeteg dolga van: tavasszal kibontja a rügyeit, amelyeket máris ott láthatsz rajta. Virágot hajt és gyümölcsöt fogan. Gyümölcseit lassan megérleli, hogy ősszel mi is szüretelhessünk, és az állatok, és a madarak is. A tél az az időszak, amikor szabadságra mennek a fák.

Jóska csodálkozva nézett végig az ismerős fákon. Ilyesmikről még sosem gondolkozott.

-          De ez még semmi ahhoz képest, mi mindent tud egy fa – magyarázta az édesanyja. – Tudod-e, hogy beszívja a rossz levegőt, és számtalan levelével megtisztítja azt? E nélkül már rég megfulladtunk volna.

Jóska egyre jobban csodálkozott.

-          Igen – mondta a mamája, - ha hidegre fordul az idő, a fák már tudják, hogy most végre kipihenhetik magukat. A gyökerek kevesebb nedvességet küldenek fel az ágakba, ezért elszáradnak a levelek és lehullanak a földre. Ott elkorhadnak, és fokozatosan új föld lesz belőlük. Később abba is beleszövi gyökereit a fa, hogy fölszívja belőle a maga tápanyagát.

-          Miért kell lehullatniuk a fáknak azokat a szép leveleket? – kérdezte Jóska. – Szerintem nem tisztességes dolog, hogy egyszerűen kiéheztetik őket.

-          Nem erről van szó – felelte édesanya. – Ezt kell tenniük, különben a nedvek, amelyekkel a leveleket táplálják megfagynának az ereikben. A jégnek több hely kell, mint a víznek, tudod? Ezek a szép fatörzsek mind széthasadnának, és a fák mind meghalnának. Nem szólva arról, hogy télen a fán maradt levelek felfognák a havat. A hó súlya alatt letörnének az ágak, kidőlnének a fák.

-          Akkor nem bánom, hogy lehullatják a leveleiket – dünnyögte Jóska.

-          Nem, ugye? – helyeselt édesanya, és hívogatni kezdett egy kacsát. Az hangos, éhes gágogással oda is kacsázott hozzájuk. – Észrevetted már egyáltalán, milyen csodaszépek télen a fák? Ahogy finom ágaikat az égre emelik! Mintha pókhálót rajzolnának az égboltra.

Jóska megetette a kacsát, de közben tovább töprengett.

-          A fenyőfák is tudják mindezt? – kérdezte egy kis idő múltán, és várakozva nézett édesanyjára.

-          Minden fa tudja.

-          De a karácsonyfák nem – gondolkodott hangosan Jóska.

-          Kivéve, ha gyökeres kis karácsonyfát vásárolunk cserépben – vetette fel édesanyja.

Erre aztán Jóska is elmosolyodott.

/Ford.: Mezey Katalin/