Kosztolányi Dezső: Boszorkány

Abban az időben izgatott, zavaros mesékről suttogtak a kisváros házaiban. Már vége felé járt a farsang. A frissen esett hó bortól és vértől piroslott. Kora hajnalban sápadt emberek részegen, hadonászva estek neki a kapunak, és a város vén korhelyét egy reggel a piszkos hóban megfagyva találta a sarki rendőr. Felkelt a nap, vöröses pára szüremlett szerteszét, s mindjárt ferde szájú, ijesztő, síró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy és bolond cifrang, hogy az ember fejéhez kapott, és szerette volna elhessegetni magától az eszeveszettség e víg gyászát. Este titokzatos emberek kukkantak be az ajtón, akikről senki sem tudta bolondok-e, vagy csak bolondoznak. A gyerekek gyertyát gyújtottak a kivájt tökben, és rémült nevetéssel táncolták körül. Ez a nevetés elhangzott a nedves udvarokig, a kamrák és benyílók homályos mélységéig, s mindenütt fájó nyillalást keltett a szívekben.

Anna, a fiatal fehér bőrű szolgálólány mindezt remegve nézte, és a szívére szorította kezét.

Egy parasztszéken ült, a konyhában. Csend volt. A lámpa rápislogott az öregebbik cseléd durva arcára, mely figyelmesen, komolykodva nagybetűs könyv fölé hajolt. Látszott, hogy nem érti, mit olvas. Nemsokára le is tette a könyvet. Nagyot ásított, és száját eltakarta idomtalan, kivörösödött kezeivel.

-          Nem fekszel le, Anna? – kérdezte tőle, míg elfojtotta az ásítást.

Anna a szentkép előtt meggyújtotta a mécsest, és letérdelt imádkozni.

Fiatal, szőke fejében továbbra is a farsang sötét mendemondái kavarogtak. A szomszéd cselédlány tegnap azt mesélte, hogy a pincében boszorkány járt, egy fehér, töpörödött vénasszony, aki úgy cincogott, mint a patkány. Azután felszökött a konyhába, sót kért, és az inas mellét véresre szívta. Mikor végre – bal kézzel – kisöprűzték, az ajtóban még egyszer visszafordult, és csúnya, szőrös kezével megfenyegette őket.

Anna nem bírta magát tovább türtőztetni, felkelt, az öreg cselédhez futott, és átölelte:

-          Félek.

Sokáig bámultak a lámpa világába. Mind a ketten némák voltak. Az óra sétálója nagy köríveket rajzolt a falra. Az öreg cseléd szürke szemei kémlelve meredtek reá. Anna felemelte tekintetét, s belebámult ezekbe az üres, szomorú szemekbe.

-          Csak azt szeretném tudni, igaz-e? – kezdte a beszédet Anna.

-          Való igaz, lányom. Gonosz lélek kísért most mindenütt.

Anna összeborzongott. Elővette az imádságos könyvet, ahonnan a szent zsoltárokat szokta énekelni. Hangja elcsuklott a félelemtől.

A tűzhelyen egy fazék bugyborékolt, várták, míg felforr a víz. Az óra ketyegett.

-          Te – szólt Anna rekedten -, láttad?

-          Láttam – felelte a vén cseléd, és maga is megremegett a hangjától. – Mintha valami fehérség suhant volna el. Kétszer bólintott, aztán elment.

Keresztet vetett magára. Aztán reszketve feküdtek le mind a ketten.

Anna félni kezdett. Félt az éjszakától, a sötét szobáktól, az üres terektől, félt mindentől. Ha esténként a kis benyílóba kellett mennie fáért-miért, mindig torkon ragadta ez az őrült, babonás félelem. A pincétől meg éppen rettegett. A seprűk megett egy-egy boszorkányt sejtett, a sötét kút meg mint valami boglyas szörny meredt reá. A kamrák szűk rácsai közül ezer és ezer fehér boszorkányfog vigyorgott ki.

Anna már fényes nappal is félt. Nótázó kedve elmúlt, szeme beesett. Egy este azután berohant a konyhába, és a fiókból kivette a széles pengéjű konyhakést. A keblébe rejtette.

Farsang utolsó napja volt. A hegedűk álmosan cincogtak,a duhaj nóták lassan belefulladtak a borba és a mámorba. Az utcán széttépett álarcok hevertek.

Anna egy pillanatra betekintett a szalonba. A kályha kihűlt már. Az asztalon egy égő gyertya szomorkodott, az ágyon, a széken egy frakk, egy mellény, egy-egy nyakkendő.

Lement a pincébe szénért.

Sötét volt. Botorkált előre. A nagy csendben hallotta léptei zaját és szíve hangos dobogását. Úgy vergődött szegény kis szíve, mint fogoly madár a tőrben. A sötétség alakjai egy darabig rámeredtek, majd mozogni kezdtek, s ebben a mozgásban követte őket a pince, a ház, az egész világ, és aztán minden összefolyt a szeme előtt.

Egy régi karosszék a homályban olyan nagyra dagadt előtte, mint egy vén boszorkányégető vaskemence. Az ecetes üvegek várvívó óriásokká lettek. Ijedten kérdezte:

-          Ki az?

Senki sem felelt.

Elérte a kutat, lábai alatt megzizzent a szalma. Újra hangot hallott. Vagy képzelődött?...Csak a szíve dobogása…semmi más. De megint egy mozdulat…Most már léptek közelegnek…tisztán hallható, suhanó léptek. Valaki jött.

-          A boszorkány, a boszorkány.

A fekete undok alak átkarolja erős karjaival, és meg akarja fojtani. Anna arcizmai kifeszülnek, orrcimpái remegnek, erei kékek a vértől. A vére tűz.

-          Most…most kell tenni…

A kétségbeesett tülekedésben a boszorkány utálatosan lágy, illatos kezeit lefejti magáról, de a birkózásban végül ő lett a vesztes. Egyszerre felcikáz agyában a gondolat. Kebléhez nyúl. Görcsös ujjai őrült erővel kapaszkodnak be a kés fokába, és a másik pillanatban mélyen repül a penge a húsba. A fekete alak hátraesik…Bordái ropognak…Valami csuklás és köhögés hallatszik, majd egy hörgés és egy sóhaj.

Aztán csend és sötétség.

Anna vár. Villogtatja kése véres pengéjét. A pince fekete és meleg, mintha híg vér öntötte volna el. A torka elfullad. Levegőért kapkod. Aztán elindul, rohan, menekül. A konyhába ér, és nevet.

-          Megöltem a boszorkányt.

Másnap ködös, hideg, farsang utáni reggel. Üres poharak és kisírt szemek. A lerongyolódott cifra jelmezek gazdátlanul hevernek, a szürke hamu szállong rájuk. A korcsmákban síró leányok, leégett gyertyák. Gyász és szomorúság mindenütt. A pincében egy fiatal gyereket találnak, selyemmellényben, földes, vértől átázott hajfürtökkel, kinyílt szemmel. Halvány, úri szája alázatosan csókolja a pince földjét.