Novemberi eső csapdossa a házakat. Az ügyeletes hivatalnok
egyedül van a kongó szobában, és járkál az íróasztalok között. Olykor leül egy
piros vonalas könyv mellé. Ír és vonaloz, azután átmegy a másik terembe, mintha
arról akarna meggyőződni, csakugyan magában van-e? Sehol senki. Üres fogasok és
üres székek. Most érzi először, milyen óriási, kietlen hely a hivatala, s
valami hidegség borzongatja át. Megnézi az óráját, és látja, hogy a kismutató
az egyes felé siet. A szolga éjfélkor lefeküdt. Azóta semmi zaj se rebbent a
kaszárnyaszerű teremben.
Künn az eső csendesen, feketén esik. Megdörgöli a szemeit,
beleásít az éjszakába. Az ólmos esőben elmosódó égbolt visszaásítozik rája, s
ekkor olyan, mint egy nyálkás, homályos szájpadlás, melyből a házak fogsorként
vigyorognak ki.
Most már egészen türelmetlen. Mindig gyorsabban szalad át a
szobákon. Új, téli cipői élesen csikorognak, lábai alatt öblösen döng az
emeleti padló. Ez a zaj jól esik neki, és ha megáll, még ijesztőbb a körülötte
terpeszkedő csend. Dühösen nyargal egyik helyről a másikra, azután minden cél
nélkül felhányja a vastag, hivatalos könyveket. A könyvekből porfellegek
szállanak ki, és zajuk visszahangzik az üres szobákban.
Az eső pedig hangtalanul hullik, a kályha zúgása
elcsendesül, a lámpák mozdulatlanul égnek. Benn a szobában is november van.
Semmi nesz.
A csend visszaereszkedik a tárgyakra, és fagyos leheletével
birtokába vesz, megdermeszt, összefagyaszt mindent.
A sovány, fakó arcú ember egy darabig csendesen áll az ablak
mellett, megsimogatja homlokát, és idegesen rágni kezdi ritka, vöröses bajszát:
-
Senki, senki…
A bútorok mozdulatlanul hevernek előtte. Jórészt már mind
aludni tért, a nyárspolgári pamlag, a kövér karosszék, a lusta könyvállvány.
Egyedül a kályha hortyog még, de az is nemsokára el fog hallgatni, s akkor
egészen magában lesz…Odatelepszik melléje, és lesi a lélegzetét. A tűzrostélyon
lomhán esik le egy-egy parázsdarab. Kinyitja a kályhaajtót, és szürke, néma
hamu mered a szemébe.
A nyugtalanságtól már majdnem hangos sírás fojtogatja
torkát. Bemegy az előszobába, hogy felkeltse a szolgát. A szolga azonban nincs
ágyában: úgy látszik, megszökött, s erre az éjjelre egészen egyedül hagyta.
Idegesen visszabotorkál a villanyfényes termekbe.
Egyszerre hallja, hogy a falióra is megáll.
Erre megijed. Az ijedtség azonban lassan szomorúsággá
zsibbad benne, és arra kényszeríti, hogy leüljön egy székre és reámeredjen a
padlóra. Így ül sokáig. Nem tudja, miért oly szomorú, csak azt érzi, hogy ez a
sok holt tárgy, amin nincs ott az ember forró keze nyoma, megöli őt, és
vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét
kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak
legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól…Itt, ebben a halálos
csendben azonban még moccanni sem mer.
Amint így tétovázik, rátekint a telefonra, és hirtelenül egy
gondolat villan át agyán.
Odarohan és csönget. Arca kiszélesül egy boldog, széles
mosolytól. Füléhez szorítja a kagylót, és hallja, hogy a lemez megreccsen.
Szemét könnyek futják el, és szűk agyában csodálatos gondolatok fakadnak fel.
Olyanformát érez, mintha egy ember lelke simulna az övébe, hisz egy kéznek
kellett megmozdulnia, egy szemnek kellett feltekintenie, hogy ebbe a kongó
szobába, a félelem és rettegés magányába az élet zaját küldje.
Erre a zajra aztán felbátorodik. Hangot hall, meleg, puha,
muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derű. Boldogan
veszi el fülétől a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang belenyúljon
az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál.
-
Bocsánatot kérek… - dadog a kishivatalnok…-, ezerszer bocsánat.
A kagyló üde leánynevetést visszhangoz.
- Csak
azt akartam tudni, hány óra…Goór Balázs beszél…segédkönyvvezető a magyar
bankban…Bizonyára zavarom nagysádot, de…azt hiszem…
A hang barátságosan felel. A segédkönyvvezető most már
felmelegszik, és kipirul az arca. Füle szomjasan issza a lágy hang zenéjét, és
elgondolja magában, hogy a novemberi esőben az ázott drótokon most két szomorú
rabszolgalélek ölelkezik. A sápadt leány is ott ül a lámpa mellett, és
virraszt, mint ő. Regényt olvas. Könyvéből olykor-olykor feltekint, mikor egy
erős csöngetés riasztja fel. Feje a forró villanylámpáktól fáj, szemei vörösek,
alig várja a reggelt.
A könyvvezető vigasztalja:
- Ó,
nálunk is egészen így van. A hivatal ilyenkor barátságtalan és unalmas…Ezért
bátorkodtam, drága kisasszony…
Erre aztán mindketten nevetnek. Vasárnap délutánra már
találkát is adnak egymásnak. A telefonba bemondják szomorú, igénytelen
életüket, és megvigasztalódnak. A szobába egy emberi szó remegése száll, és
szivárványosra festi a poros, kopott, elhagyott bútorokat, a lány pici füle
pedig valahol messze rubintpirosra gyúl a belémuzsikáló férfihangtól.
Egy órája beszélnek már, és alig tudnak elválni egymástól.
- Jó
éjszakát…Még egyszer jó éjszakát…
A kis könyvvezető leteszi a kagylót, és most már nyugodt.
Tele van a lelke verőfénnyel, s valami nagy érzés feszítheti mellét. Máskor
önző és ideges, még irigykedett azokra a kollégákra is, akik nála jobb szivart
szívnak, de most csupa nyugalom, bölcsesség és béke. Erőlködő szája szeretne
himnuszt énekelni a diadalmas kultúrához, az emberhez, a szeretethez, mely
mindenüvé elhatol az ő meleg, vigasztaló szavával, de fáradt, és inkább leül
egy székre, a zöld ernyős villamoslámpás mellé. Ott aztán csendesen bóbiskolni
kezd. Álmában arcát egy lányhang simogatja, mint valami puha, meleg
selyemkendő, és gyönyörű szépeket álmodhatik, mert vörnyeges bajusza körül egy
huncut, csendes mosoly játszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése