1
Egy sovány, sárga gyermekkar felkönyökölt a mosóteknő
sikamlós kávájára. Két tágra nyitott szem meredt a mosónőre, és egy bánatos
hang ismételgette:
-
Anyám, én tengerész leszek…
A mosónő nem figyelt a hangra, csak intett a fejével, hogy
jól van. A gyermek feje pedig lekonyult, és a két tágra nyitott szem még
lázasabban ragyogott. Víziókat látott a mosókonyha homályos mélyében. A
forrázott ruhák gőzei, a nehéz vasalószag, az álmosan gördülő csöppek sistergése
egészen megrészegítették Péterkét. Ledőlt egy lócára, és félig lehunyta szemét.
Künn az égen éppen ekkor bújt ki a fellegekből a hold.
Az ablak, mely a csirkeudvarra nézett, verejtékezett a
hőségtől. A hold is éppen csak hogy berémlett a zöld, füstölgő ködből.
Egyébként az udvar álmos és egyhangú volt. Tyúkok kapirgáltak, feküdni készülő
csibék csipegtek, egy ember árnya tűnt fel, egy eltévedt vonat hosszú-hosszú
füttye sírt föl az égbe. Péterke fejében láz cikázott, s a szíve hangosan vert:
- A
tenger…a tenger…
A szoba pedig egyszerre kitágult. Még érezte az olcsó
mosószappan émelyítő szagát, de a szája szöglete már mosolygott. A habok
locsogása delejes félálomba ringatta. Valahonnan egy kis szellő jött, és
meglebegtette izzadt fürtjeit. Már ott táncolt a szilajon tajtékzó óceánon.
Vékony lapát lengett kezében. Verte a dühös habokat. A kötélen száradó sárga
szoknya a szelektől hatalmasan kipuffadt, s Péterke mosolyogva rohant tovább
sárga vitorla szárnyán aranyországok, bíbor partok, buján zöldellő erdők felé.
- A
tenger… - pötyögött félálomban – a tenger…
2
Később Péterke hosszú, magas és karcsú fiú lett. Kissé
sápadt is, előkelően, büszkén és dacosan sápadt, mint azok, akik a koplalásba
fakulnak belé. Ez a magas és halvány fiú még mindig a tengerről álmodott.
Imádta az örökifjú, eres arcú vizet. Most azonban senkinek sem beszélt
terveiről, mert látta, hogy az emberek közönyösen elhaladnak mellette, és nem
törődnek vele. A Duna-partra lopózott ki esténként, oda, ahol a kőpart megszűnik,
és a porba leheveredve bámulta a vizet.
Ha hazament, újra elkezdődött a régi játék. Húsz éves volt,
s mégsem unatkozott rá. A párnák csücskei az ajtóra ijesztően magas árnyékot
vetettek. Az egyik árboc vastagságúvá dagadt, a másik enyhén lengett, ringott
és tajtékzott, akárcsak az eleven víz. Péter ilyenkor bebújt a párnák közé.
Fülére húzta a paplant, s úgy képzelte: az egész ház egy óriási hajó, mely a
bizonytalan vizek hátán hánykolódik. A szél künn sivalkodott.
Mikor fölnyitotta szemét, sötéten rebbent el mellette a
kispárna árnyéka. Péter fölült ágyában:
- Egy
sirály…
Aztán gyertyát gyújtott, és előkereste könyvét. A könyv,
amit olvasott: Robinson Crusoe volt.
3
Anyja lassanként megöregedett. Finom, fehér bőre
kicserepesedett. Szemei vörösek lettek a gőztől, s állandóan könnyeztek.
- Mit
tétlenkedel? – kiabált Péterre, aki szomorúan ült az asztalnál.
-
Eredj dolgozni!
Péter előkereste ácsszerszámait, és beállt a műhelybe. Egy
hét múlva már újra otthon feküdt.
- Nem
bírom…nem bírom ki…
Az anyja csapkodta kezeit.
- Mi
lesz belőled? Szerencsétlen, mi lesz belőled?
Péter összehúzta magát, s lehajtott fővel elballagott
hazulról. A tenger felé akart menni. Érezte, csak el kellene indulnia, a szíve
zenéjére lépegetni, és rátalálna. De éhes volt, sápadt és nagyon szomorú, és ha
anyjára gondolt, aki párás mosóteknőbe sír nagy, kövér könnyeket, és fogatlan
szájjal nyafogva szidja az életet, nyilallást érzett a mellébe. Megállt a
Duna-parton. Egy kis hajóállomás volt előtte. Bámulta az apró gőzösöket, a kék
ruhás hajósokat, s az álmos, tétlen vízi életet. Egy hétig csavargott és
bámészkodott így. Végre egy este szomorú arccal mondta az anyjának:
-
Beálltam a hajóhoz…hídvető inasnak…
A szomszédok vigyorogva gúnyolódtak vele:
-
Tengerész lettél, Péter?
Péter ilyenkor egy szót se szólt, csak az ajkába harapott,
és a tengerre gondolt.
- A
tenger… - suttogta magában fázékonyan, hitetlenül, halkan.
Azt akarta mondani:
- Az
élet…
4
Péter ezután alig gondolt már a tengerre. Karjai
megerősödtek, kissé meg is hízott, s pontos, derék, vízi hivatalnoka lett a
helyi gőzhajónak. Néha még gyönyörködött a gyöngyös, hullámos vízben. Azután
elfelejtett mindent. Vörös körszakáll nőtte körül húsos arcát, s akkor volt a
legboldogabb, ha betérhetett a kocsmába, és istenigazában leihatta magát.
Idővel a kormányzói hídra került. De élete éppoly egyhangú maradt, mint annak
előtte. Egyik partról a másikra vergődött. A rézszócsőbe tele torokkal kiabált:
-
Jobbra…balra…
-
Előre.
Egyik év múlt a másik után. A tavaszra nyár jött, s aztán az
ősz. Ősszel a Duna ködös és hideg. A színek szürkék, fázósak, s néha októberi
estéken különösen fáradtak és opálosak. A hajó élete megelevenül. A kazánban
barátságosan dalol a tűz, siető emberek iparkodnak a másik parton, és a víz
mintha végtelenbe tágulna. A gőzhajó is megnő. A tengerről álmodik. Sziszegő
kötelekkel köt ki, viaskodik a hullámokkal, a szelekkel, a köddel, és harsogva
kavarja a mélységeket. Az ember a rozoga alkotmányon a veszély édes bizsergését
érzi.
Egy ilyen búcsúzkodó estén hánykolódott Péter a vízen,
október vége felé. Hideg szelek fújtak arcába. A szelek messziről jöttek, talán
távol tengerekről hoztak neki bánatos lemondó köszöntést. Péter fáradtan állt a
kormányzói hídnál, s lehajtotta fejét. Újra érezte a tengert. A folyó
türelmetlenül zúgott alatta. Hídlámpások csillámlottak. A hajó élesen,
fülsértően rikkantott, mintha berúgott volna a ködtől és a víztől. Ezen az
estén Péter megint álmodni próbált. Feje azonban nehéz volt a
visszaemlékezéstől. Szemei tompán csillogtak kövér arcában. Egyet köhögött, és
sóhajtozott, de sóhajtása valami furcsa, pityergő ásításba halt. Haragosan
káromkodott.
- A keservét
ennek a csúf időnek!
A szürke, őszi eső lassan szitálni kezdett. A partot, a
vizet egészen egybemosta, s a színek mind ebbe a piszkos, lucskos párába
fakultak. A hajó orrán bóbiskoló lámpa is kialudt. Hideg volt. Köd esett. Egy
rekedt, borízű hang durván kiáltotta:
-
Tabán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése