Kosztolányi Dezső: Amália

  

      Anyám, ki ez?

Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Anyám kezébe vette a fotografiát.

-          Ez, kisfiam – mondta tompán -, a szegény, szegény Amália.

-          Miért nem jön soha hozzánk?

-          Mert meghalt, kisfiam.

-          Torokgyíkban?

-          Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött, és másnap délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.

-          Szegény, szegény – mondtam szomorúan.

Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú, mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes polcon az élők képei, a gyógyszerész sógorok, az ezredes nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelődolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a sírban, a föld alatt, imponált, és mérhetetlenül tetszett is, hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat szalonkabátban, s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztettek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.

2

Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senki se lásson, vagy minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilencéves fejjel is éreztem, hogy a nő elmúlása borzalmasabb, mint a férfié. A férfiaknak csak a feje szép, mindene meghal, egyenként, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos melle is, és minden egyes tagja, mely nagyon hozzátartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy az a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a kukacok közt van, és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.

Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. Megállapítottam, hogy az élők arcképei megbarnulnak, a halottakéi pedig megkékülnek.

3

Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől, s szemük mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyitja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az ujjaink hegyén villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén látom az arcomat, a vízben apró muslincák keringenek, a száradó kendők, a dongák, az esőcsatornák áporodott illata csiklandja orromat, a vér fejembe tódul, és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes módját már négyéves koromban fölfedeztem. Senki sem tudott fakír természetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a vizeshordóban nem csak a saját arcomat láttam, de egy nőalakot is – magas és karcsú volt, a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli legyező.

4

Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongorákat jött hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az orvosunk, és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt valakije, és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatalember volt, vállas német, a szem türkizkék, a homloka, az arca feltűnően fehér. Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes vágású, merész és szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben csillogott, és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt, s pár pillanat múlva folytatta útját. De én tudtam, hogy könnyeitől volt mámoros, a lábai bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsínia égett.

5

Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi terhet cipelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohasem láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám magára hagyta, és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtaját.

6

Vajon mit művel? Először is végigvágtat a zongorán oly szédületes gyorsasággal, mintha az ujjai versenyt futnának egymással, és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének ízzé-porrá. ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az ujja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér á-n, egy fekete b-n, melyet hosszú, nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat, és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két-három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.

7

Egyszerre felkel a székről, olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó karokkal és lehorgadt fejjel -, hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón, és arccal a földnek elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. nappal csak a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket, és belevilágít.

Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.

Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét villámgyorsan feltárja, birkózik vele, és mint egy lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos, brutálisan a hatalmába veszi.

Én tudom, hogy valamit keres.

Itt keresi a szegény, szegény asszonyát a fekete és tág zongorában, ebben a koporsóban, s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához akarja ölelni.

Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.

Amália itt sincsen.

Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol, sohase akad rá a báli ruhában mosolygó nőre, akinek arcképe ottan áll a polcon, a gyógyszerész sógorok, a papok és katonák közt.

Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton, szakadt tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, szegény.

8

Tovább már nem bírtam magam türtőztetni. Izgatottan kinyitottam az üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam neki, elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót sem értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam, s rögtön ágyba kellett feküdnöm.

9

Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül hogy valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik, és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyitotta ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyermek, a szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könnynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.

10

Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába – négy másik sötét szobán keresztül -, hogy a zongorán álló, tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok között síró szájjal haladtam előre, és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpiófészekbe nyúlnék.

11

Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, báli ruhában, kezében elefáncsontlegyezővel aludta a képek mély álmát. Alig hallhatóan susogtam neki:

-          Kedves.

Azután lábujjhegyre állottam, és úgy mondtam:

-          Amália.