Lampérth Géza: Fenyők beszéde

 

Hull a fehér hó az örökzöld erdőre.
A fenyőfák a bokrok összesúgnak halkan:
- Ez ama nagy ünnep előhirdetője,
Melyen jelenlétünk elmaradhatatlan.
Völgy szakadékiba s a bércz kőfokára
Jőnek a fejszések, jőnek nemsokára…
Életerő kering még az ereinkben,
Holnap tán félholtra váltan visznek innen.

 

Ifjú életünktől már ha meg kell válnunk,
- Sóhajt egy fenyő, legdélcegebb a sorba -
Legyen szép, testvérek, legalább halálunk:
Készüljünk nagyúri, fényes csarnokokba,
Öltöztessenek ott tündöklő ruhába:
Ringjon ágainkon, mi jó, szép és drága.
Kicsorduló könyűt, gondfelhőt ne lássunk,
Víg kaczajba fúljon végső sohajtásunk!

 

Helyeslően bólint minden többi társa:
Az ő vágyuk is ez! – Csak egy szegény törpe
Kis fenyő szól ellent, - kit gúnyolnak bárha,
Elösmerik róla, hogy az erdők bölcse.
Én az irgalmasság hajlékába vágyom,
Meleg ruhát, cipőt ringasson csak ágom,
Mit könyes szemmel vár annyi szegény árva -
S vigye lelkem égbe imádságuk szárnya…