Leszkei Henrik: Béri bácsi fiacskája

Reggelente, ahogy nyolcat üt az óra,
A Fő-utcán jön egy alak bandukolva,
Öreg ember se családja, se barátja,
Árván maradt az élet száz viharába.

Nem érdekli körülötte mi történik,
Szokott utját szomorúan járja végig,
Csak egy helyhez ha közeleg, ha ott van,
Sápadt arca egyszeriben lángra lobban.

Egy földszintes úri lakás ablakában
Minden reggel csöpp fiúcska ül vidáman,
Rámosolyog, ráragyog az elmenőkre,
Hogy mindenki rózsás kedvre derűl tőle.

De legjobban örül neki Béri bácsi,
Ó hogy vágyik minden reggel újra látni
És a gyermek, mintha tudná: jót tesz véle -
Sok, sok pacsit és csókot hint feléje.

S Béri bácsi boldogan fog dolgához,

Az a csöppség néki mindent besugároz,
Kárpótolja az el nem ért enyhe révért,
A sok kínban, gyötrelemben eltelt évért.

Nem áll többé egyedül a világba,
Úgy képzeli, néki is van fiacskája,
Kit gyönyörrel tekinthet napról-napra,
Hogy növekszik test-lélekben gazdagabbra.

De egy borús, őszi reggel mindhiába
Néz az öreg a fiúcska ablakába:
Senki sincs ott, a függönyök leeresztve,
S hasztalanul les sokáig zajra, neszre.

Hosszú hat nap vár, hogy újra hallja, lássa,
Hogy üdítse angyalarca ragyogása,
Hetednapra meg nem állja, hogy ne nézze,
Mit csinál a föld legédesb teremtése.

Belopódzik. Ó mi látvány! – Kiterítve
Ravatalon fekszik az ő lelke, üdve,
Kék kárpiton rezeg a sok gyertya fénye,
Vad zokogás, fojtott jajszó búg feléje.

Béri bácsi odarogy a kis halottra,
Mintha most is ráragyogna, rámosolyogna,
S fuldokolva ez a sóhaj reszket ajkán:
„Mért nem haltam én helyetted szép fiacskám!”