Csend, rügyecske,
csend, ne nyugtalankodjál! Kint még tél fagya jár! – szólt a barackfa egyik
rügyecskéjének.
- Jó anyácskám, nem
érted te a nap melegét? – Én már nagyon érzem. Egészen a szívemig melegít.
Tavasz van már, elhiheted!
- Csak maradj nyugton,
gyermekem. Húzódj meg jól barna házikódban. A tavasz már közeleg, de a Tél apó
még nem akarja ideereszteni. A napsugár ilyenkor még hamis legény, csak
igérget, de nem ad meleget. Alszik még a gyöngyvirág is, az ibolya is, aludj te
is még egy kicsit.
A rügyecske nem
engedelmeskedett okos anyjának. Addig izgett-mozgott, addig nyújtózkodott, míg
reccs!...felpattant a barna házikó ajtaja s kikukucskált rajta a rügyecske fehér
arca. Aztán rögtön édesen is kacagott.
- Látod, anyám, látod,
hogy már tavasz van! Már zöldül a vetés, bujkálnak a füvek, csicseregnek a
madarak s ott, ott…látod?...a fák alatt, ott virágzik már a kedves ibolya is!
A rügyecske most már
az ablakot is kinyitotta s vígan nézegetett ki a ragyogó világba.
Egyszer csak meleg
csepp hullott a levelére. Felnézett s látta, hogy édesanyja szomorúan néz rá s
szeméből még egy könnycsepp csendesen lehullt.
- Miért sírsz, jó
anyácskám?
- - Minden anya sír,
kinek engedetlen gyermeke van – felelt a barackfa s szomorúan elfordult.
A rügyecske is
elszomorodott. Behúzódott házacskájába s bánta engedetlenségét. De az ajtó és
az ablak már nyitva volt s jött rajta be a tündöklő napsugár. Ez egy kicsit
megvigasztalta.
- Majd meglátja, anyuka,
hogy nem lesz semmi baj s majd nem fog sírni – gondolta. Aztán megkérdezte egy
sugárkától.
- Sugárka, ugye már
tavasz van?
- Van tavasz, nincs
tavasz, én azt nem keresem. Hadd csókoljalak meg szaporán, szép kis fehér
virág! – felelt csalfán a napsugár s megcsókolta a rügyecskét s továbbillant.
Az ősszel lehullt
barna levelek közül kidugta fejét egy kis béka.
- Kis béka, ti jól
értetek az időjósláshoz, ugye már tavasz van? – kérdezte tőle is a rügyecske.
- Bizony az, bizony az!
Nem hallottad az este az első tavaszi hangversenyünket?
- Oktalan állat,
oktalan rügyecske! – dörmögte egy öreg bogár az avarban, ki csak széjjelnézni
jött fel a föld alól s sietett vissza, meleg lakásába. De előbb jószívűen
felszólt a rügyecskéhez:
- Jobb lesz, ha
beteszed az ajtód-ablakodat. A tavasz ravasz.
De bizony az ajtót,
ablakot már becsukni nem lehetett. Ha azok egyszer kipattannak a rügy
házikóján, nyitva is maradnak.
De talán be sem
csukta volna őket a rügyecske. A nap melegen sütött, a szellő lágyan
lengedezett körülötte, a kék ég szelíden nevetett rá. – Fehér ruhácskáját
széjjelterítgetve kiült az ajtó elébe.
Arra jött egy
fiúcska, arra jött egy leányka s megálltak előtte.
- Nézd, nézd, milyen
szép fehér virág! – örvendeztek.
- Leszakítsam? –
kérdezte a leányka.
- Nem szabad! Ez gyümölcsvirág.
Ebből a nyáron pirosarcú, mosolygó barack lesz.
- Nekem most jobban
tetszik.
- Nekem nyáron tetszik
jobban, mert akkor megehetem – felelt a fiú s aztán elszaladtak.
Az öreg kertész is
megállt a fa alatt. Megcsóválta fejét.
- De hamar kivirágzott
ez a barackfa – szólt rosszallólag.
- Csudálatos – gondolta
a rügyecske – a fiatalok mind szeretnek, az öregek mind haragszanak rám.
Pedig dehogy
haragudtak! Csak okosabbak voltak, mint a fiatalok s féltették őt a hidegtől.
A rügyecske nemsokára
behúzódott házikójába. A nap lefelé haladt az égről, közelgett az est, hűvös
szellő fújdogált be az ajtón, ablakon. Egyre hidegebb lett a szobában. Majd
leszállt a koromsötét éjszaka s didergett, reszketett a fehér virágocska.
- Majdcsak reggel lesz
egyszer, s reggel majd felmelegszem a napon – vigasztalta magát.
De a reggel nem
hozott sem napsugarat, se meleget. Ahelyett valami nagy, puha, fehér virágok
kezdtek hullani a szürke égből. Fehér virágok, jeges virágok. Olyan lassan,
olyan szomorúan hulltak, mintha ők is sajnálták volna elpusztítani a tavasz
kora virágait.
Hulltak, hulltak,
egyre hulltak. Beterítettek hideg hóval mindent. Beterítették, megfagyasztották
a rügyecske szívét is.
Meghalt a rügyecske.
Szegény, szófogadatlan rügyecske.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése