Mihail Lermontov: Észak felé sietve

Észak felé sietve távol
meleg tájakról, ó, Kelet
őrzője, Kazbek, ím, a vándor
előtted áll. Köszöntelek!

Vénség fehérítette csalma
barázdás homlokod felett,
a lármás ember-gőg nyugalmad
fenségét nem zavarja meg.

De a szelíd szív halk imáit
vigyék irdatlan ormaid
az örök Allah trónusáig,
tág csillag-birodalmadig.

Esengek, hűs nap enyhe szálljon
forró völgyekre, porlepett
utak fölé, s e szikla-tájon
nyugossza fáradt testemet.

Esengek, mennydörgő robajjal
ne zúduljon lovamra, rám
vihar, míg átkelünk a Darjal
sötét, ködülte szurdokán.

S még egyre vágyom! Esdve, félve
mondom ki tétován a szót.
Ó, jaj, ha otthon annyi éve
feledtek, messze bujdosót!

Mint hajdan, szíves szó köszönt-e?
Fogadnak majd ölelni tárt
karok, s a megtért száműzöttre
ráismer-e testvér, barát?

Vagy hideg sírban nyugovóknak,
csak drága hamvait lelem
ama híveknek, ama jóknak,
kik együtt lángoltak velem?

Ha így van, ó, temess be engem
hóviharoddal, zord orom!
Vad szeleidben itt kerengjen
örökre hontalan porom!

/Ford.: Lator László/