Első
rész. Estella
Nedec vára a kuruc idők után azon a címen maradhatott épen,
hogy nem vár, hanem kastély. Pedig nagyon vár kinézete volt bástyáival, felvonóhídjával,
tornyaival, tömlöcével. A vidéken mélységes csönd honolt, ide ugyan nem
tolakodik be a XIX. század! Ebben a várban lakott Pongrácz István gróf. Derék
szál legény volt, magas, daliás, hetyke bajusszal, éppen csak sántított egy
kicsit. Azt is ő maga akarta. Régebben eltörte a lábát, és inkább sánta akart
maradni, hogy ne fájjon, amikor helyreteszik a csontot. Ez a kis testi hiba
csak az asszonyok szemében volt hiba, azokkal meg nem foglalkozott a gróf,
lekötötték a háborúzások.
A nedeci várhoz csinos uradalom tartozott, s a parasztok a
használat fejében hadi szolgálatot teljesítettek. Régi vitézi ruhákba,
páncélokba öltöztek, Pongrácz gróf körbehordozta a bárányvérbe mártott kardot,
és két pártra szakadva várostromhoz, várvédéshez kezdtek. A várúr egy
alkalommal még várasszonyt is szerzett. A zsolnai vásáron hatszáz forintért
megvásárolta egy cirkuszigazgatótól Donna Estellát. A kisasszony kétaraszos
atlaszszoknyájában csinosan festett, pompás idomai, nagy melle, hajlékony teste
volt. Ő is részt vett a hadgyakorlatokon mint markotányosnő. Amikor délre
harangoztak, és Pongrácz gróf ebédhez ült a hatalmas ódon lovagteremben,
Estella brokátselyembe öltözve jelent meg. Ebéd után a gróf elővette a
kincstárnak kinevezett pénzeszacskót, és az erkély alatt összegyűlt parasztok
közé szórta a garasokat és a krajcárokat. Ezután a gróf és kísérete, Pamutkay
János, Holub Mihály, az udvari káplán, Pruzsinszky Szaniszló, a vár lengyele,
valamint Bakra Ferenc, az íródeák valamennyien átvonultak a csontterembe, ahol
Estella trapézmutatványokkal produkálta magát. Estella szeretett volna a várúr
felesége lenni, de a gróf csak úgy szerette őt, ahogy egy állatot szokás, egy
ügyes kutyát.
Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja? Bolond-e
valaki azért, mert úgy él, mint a király? Bolond-e, mert azt mondja: „Én nem
akarok a XIX. században élni, visszamegyek a XVII.-be, mert nekem úgy tetszik.”
Pongrácz István volt az „utolsó várúr”, ahogy leveleiben magát nevezte. De
különben az őrültség relatív dolog.
Talán sohasem történt volna semmi változás a várúr életében,
ha olyan bolond szomszédjai nem lettek volna, mint Behenczy Pál báró és fia,
Károly. A hajdanán gazdag család utolsó két tagja már csak életjáradékából élt.
Ha megjött a pénz, tíz-húsz nap alatt elverték, aztán megint az omladozó
családi kastélyban találkoztak, és nyelték az éhkoppot. Legutóbb a fiatal
Behenczy az ősi harangot adta el a toronyból, mire az apja elzavarta a háztól,
hogy ne kelljen a hatszáz forintot megosztania vele. Így került Behenczy Károly
várorvosnak Nedec várába.
Éppen nagy hadi készülődés folyt, mert a szomszéd kaszárnya
parancsnoka megkérte Pongrácz grófot, hogy a nyári hadgyakorlat alkalmával hadd
rohamozzanak meg igazi várat.
- Hurrá!
Elfogadom a hadüzenetet! – kiáltotta a gróf.
Egy napon a kertjében sétálva egy rózsát talált kinyitva. A
kertész javaslatára elküldték egy csinos kisasszonynak, aki válaszul
visszaküldte a rózsa töviseit, meg Cervantes Don Quijote de la Mancháját. Egész
éjjel azt olvastatta magának. Másnap búskomorság vett erőt rajta, és lemondta a
háborút. Amikor a fiatal Behenczy az asztalnál Estella lábát kezdte udvarló
szándékkal nyomogatni, egy csapóajtó segítségével azonnal a várbörtönbe
juttatta a női szemérem ellen vétő alattvalóját. Hiába könyörgött Estella
feketébe öltözve, hogy kegyelmezzen neki, és ne ütesse le a fejét, Pongrácz
hajthatatlan maradt.
Erre Estella parasztmenyecskének öltözve krumpliszsákba
bújtatta Behenczyt, és megszöktette a várbörtönből. A gróf éktelen haragra
gerjedt. Nemcsak a foglya szökött meg, hanem a pénzen vásárolt nő is, akit
tulajdonának tekintett. Amikor hírét vette, hogy a szökevények Besztercebányán
húzták meg magukat, levelet intézett a város magisztrátusához:
„Óvári és Szentmiklósi gróf Pongrácz István, Nedecvár örökös
ura üdvözletét küldi! Felszólítjuk a nemes várost, hogy Báró Behenczy Károlyt
és Estella nevű tulajdonunkat kiszolgáltassa, különben kő kövön nem marad
Besztercén, mivelhogy a földdel tétetik egyenlővé!
Gr. Pongrácz
Istv.”
Harmadnapra
értek vissza a követek a lány nélkül. A polgármester azt üzente, hogy az urunk
álljon hideg zuhany alá, a többi urak pedig a hasukat fogták a nevetéstől. A
gróf felordított, meghúzatta a harangot, és egybehívatta a seregét. Egész éjjel
folyt a lázas készülődés. Szekerek, lovasok sorakoztak a zászlók mögött, a
parasztok mindenféle maskarába öltözve tarka menetet alkottak, és reggelre
kelve megindultak a budetini országúton. Jaj neked ,Beszterce! Jaj neked,
Beszterce!
Második
rész. Kedélyes atyafiak
Élt Zsolna városában egy Trnowszky nevű kereskedő, akinek
volt három fia: Péter, György és Gáspár. Péter méhészkedéssel,
viaszkereskedéssel kezdett foglalkozni, Györgyből orvos lett, Gáspár juhokkal
kezdett gazdálkodni. Péter is, Gáspár is hamar meggazdagodott, mindketten
Zsolna város tekintélyes polgárai lettek. De csak ebben egyeztek, minden másban
különböztek egymástól. Ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik
okvetlenül Tiszáékra szavazott: Péter sohasem nősült meg, Gáspár háromszor is
házasodott.
A harmadik testvér nem vitte sokra, kitanulta ugyan a
doktorságot, de szegény maradt, amikor meghalt, a temetésre is alig futotta a
pénzéből. Egy tizenegy éves leányka, Apollónia maradt utána árván. Gyönyörű
leány volt, nemes arcán valami szomorú kifejezés ült. Trnowszky Gáspár hajlandó
volt elvállalni a gyámságot. Amikor ennek Péter hírét vette, ő is magához
akarta venni a gyermeket. Az árvaszék, hogy véget vessen a két testvér
torzsalkodásának, hisz már majd egymás torkának ugrottak, Klivényi József
városi írnokot nevezte ki gondviselőnek. Így az árva két éven keresztül a
legszegényebb környezetben élt, hiába voltak dúsgazdag nagybátyjai, azok bizony
egy garast sem adtak a nevelőjének.
Egy alkalommal véletlenül találkozott össze Apolka Trnowszky
Péterrel. A nagybácsi mézeskaláccsal kedveskedett neki. Gáspárnak se kellett
több, másnap cipészhez, szabóhoz vitte a leányt, új ruhákba öltöztette. Erre
Péter ékszerekkel halmozta el kis védencét. A rivalizálásnak a korhely Klivényi
vette a legnagyobb hasznát, mert az ajándékok jórészt pénzzé válva az ő
zsebében kötöttek ki.
A polgármester a legközelebbi főispáni ebéden azzal az
indítvánnyal állt elő, hogy a két Trnowszky-testvér viselje gondját Apolkának,
mégpedig fél-fél éven keresztül, felváltva. No csak ez kellett a további
versengéshez! Péter francia játszópajtást hozatott mellé, professzort
nevelőnek, úgy élt a lány, mint egy hercegkisasszony. Gáspár Bécsből rendelte a
gyermek fehérneműjét, pónifogatot szerzett neki. Tromfot tromfra. A harmadik
félévre Péter szerecsen szolgálót kerített, hátaslovat, párizsi ruhákat: Gáspár
hintót szerzett, villát építtetett. Apolka pedig nőtt és szépült.
A jó isten tudja, mi lett volna ebből, ha más események nem
szólnak közbe. Történt azonban, hogy Trnowszky Gáspár fia, Tarnóczy Miloszláv (
magyarosította nevét) beleszeretett Apolkába. Virágokat szedett neki, egyenesen
a nedeci várkertből lopott ritkaságokat, még egy szkarabeusz bogarat is a
lánynak ajándékozott egy csókért. A félév letelt, jött a hintó Pétertől a
lányért, Miloszláv pedig bejelentette az apjának, hogy feleségül akarja venni
Apolkát, nem mehet el tőlük. A váratlan bejelentésre Apolka riadtan menekült
másik nagybátyjához. Ott azonban kiderült, hogy Péter mindennek fültanúja volt,
álszakállban ő maga ment el a leányért hintóval. Kidobta Apolkát a házából a
téli hidegbe. Gáspár ezt meghallva szintén elzavarta.
Apolka megint Klivényinél talált menedéket. Az írnok nem
bánt vele rosszul, egy idő után még azt is megengedte, hogy Miroszláv
meglátogassa őket. Klivényiné sokat betegeskedett, ennek ellenére a férfi
színházba cipelte, és bemutatta neki báró Behenczy Pált. Miloszláv, amikor
gyanút fogott, hogy az írnok össze akarja boronálni a lányt a báróval, Klivényi
arcába vágott egy poharat. A verekedésnek csak az vetett véget, hogy hírül
hozták Klivényiné halálát. Apolka riadtan ballagott gyámjával hazafelé, aki
szóba hozta, hogy feleségül vehetné ő is, mert akkor legalább nevet adna neki.
Apolka nem volt képes elviselni tovább a megaláztatásokat, riadtan elszaladt a
sötétben. A Vág partján találták meg ájultan.
A polgármester tanácstalanul hallgatta végig a történetét.
Mély gondolatokba merülve sétált a piacon, amikor nagy jajveszékelésre lett
figyelmes.
-
Nyakunkon az ellenség!
És valóban, a közeledő porfellegből kezdett kibontakozni egy
magyar ruhás vitéz alakja, ágaskodó paripán, kezében kivont, villogó karddal. A
honvédparancsnok felkiáltott:
-
Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István a hadaival!
Harmadik
rész. A túsz
Igen, ő volt, s mögötte az egész tábor. A gróf a vendéglő
előtt tisztelgett a kardjával.
-
Hová, hová, István? – kérdezte a honvédparancsnok.
-
Beszterce ellen megyek, rokon – felelte a gróf.
A sereg letáborozott. Mivel békességes városhoz értek, a
gróf parancsba adta, hogy zsákmányolni nem szabad, azzal leszállt a lováról, és
leült a söröző egyik asztalához megtárgyalni az eseményeket. Mialatt a sereg a
Vág partján ökröt sütött, a polgármester, a parancsnok és Pongrácz emberei
próbálták lebeszélni a grófot őrült tervéről. Elhatározták, hogy leitatják. A
bor mellett Pruzsinszky adomákkal szórakoztatta a társaságot. Pongrácz makacsul
kitartott a terve mellett. Mondták ugyan neki, hogy egy fehérszemélyért nem
érdemes Besztercéig menni, de ő kötötte magát ahhoz, hogy neki csak Estella
kell.
Blázy uram, a polgármester közben végigjárta a várost,
mindenhová ajánlotta Apolkát, de senkinek nem kellett. Amikor visszatért a
vendéglőbe, Pongrácz már elnehezült a bortól, a parancsnok pedig előállt a
tervvel: a grófnak vissza kell fordulnia, de ezt nem teszi meg másképp, csak ha
Beszterce hódoló követséget meneszt elébe, és Estella helyett túsz gyanánt egy
másik leányt hoz. Ha az okos beszédre nem hallgat, hát a saját nyelvén kell
beszélni hozzá. A hódoló deputációt pedig vándorszínészek alakítanák.
A polgármester először nem akarta Apolkát ilyen játékba
engedni, aztán mégis beadta a derekát. Pruzsinszky megalkudott Lengeffyvel, a
színésszel, hogy játsszák el a komédiát. Amikor a gróf a vendéglőben ébredezni
kezdett, már azzal a hírrel fogadták, hogy nem mehetnek tovább, mert Beszterce
városa küldöttséget menesztett elébe Zsolnára, s azt helyben kell bevárnia.
Minden a tervnek megfelelően alakult. István gróf lován ülve
hallgatta az esdeklő szenátorokat, elfogadta a felkínált vizet, füvet, földet,
és elfogadta az ajánlatot is: amíg Estellát elő nem kerítik, egy másik leányt
visz el túszul. Apolka hófehér ruhában, bánatos képpel állt a
küldöttségben. Pongrácz elébe lépett, és azt mondta:
- Ne
félj semmit. Nem haragszom rád.
A színjáték után felkerekedett az egész sereg, és Pongrácz
gróf ahogyan jött, úgy vonult vissza Nedec felé. Nagy harangzúgás közepette
vonult be a várba. Féltő gonddal vette körül a kis „hadizsákmányt”, ahogy
Apolkát nevezte. Virágokat vitetett neki, megnyittatta a Pongrácz kontesszek
szobáit: előkerült mindenféle női holmi, bútor.
-
Lábujjhegyen járjatok, ti marhák – ripakodott a cselédekre. – Hadd aludjék a
hadizsákmány. El van fáradva szegényke.
Apolka jóízűen evett, de szomorúnak látszott. István gróf
erre a környékről hozatott társalkodónőket, berendezte Apolka udvarát. Csöndes
időszak köszöntött a nedeci várra. A várúr elhatározta, hogy a leányt
kicsiszolva adja vissza Besztercebányának. Szokásos hóbortjaival alábbhagyott,
gazdálkodással töltötte az idejét.
Apolka kivirult, gyönyörű hajadonná fejlődött, a várúr pedig
féltékenyen őrizte a „nedeci rózsát”. Hamar híre ment a környéken, hogy milyen
csinos leány lakja a várat, így az ő kedvéért hamarosan megindult a
vendégjárás, az ebédnél a környék előkelő nemessége ülte körül az asztalt.
Rövidesen udvarlója is akadt Apolkának: az egyik Ordódy-fiú csókot lopott tőle.
A kis ártatlan elmondta István grófnak, aminek az lett a következménye, hogy a
férfi párbajozott érte, és megsebesült a lábán.
Három hétig hánykolódott seblázban. A leány ápolta,
virrasztott mellette. Amikor István gróf magához tért, Apolkát látta a Szűz
Mária szobor előtt térdepelni, és hallotta, amint imájában érte könyörög, s
megtudta, hogy a leány úgy szereti őt, mintha tulajdon apja lenne. A beteg
jobban lett, Apolka pedig folytatta az ápolást. Eltiltotta a grófot a
szivarozástól, és Pongrácznak tudomásul kellett vennie, hogy most már az övé az
utolsó szó. Gyengéden húzta magához a lányt az ágya szélére, majd jegyzőért
küldetett.
Apolka riadtan várta a fiskálist, nem akart a gróf felesége
lenni. Meglepetésére Tarnóczy Miloszláv állított be a kastélyba mint ügyvéd. A
gróf azért hívatta, mert Apolkát örökbe akarta fogadni, és minden vagyonát rá
akarta íratni. A fiú bevallotta a grófnak, hogy nemcsak mint ügyvéd érkezett a
várba, hanem mint kérő is. Pongrácz Apolkát kérdezte, a lány pedig bevallotta,
hogy ő is szerelmes a fiúba. A gróf gyerekkori barátságnak, ostobaságnak
nevezte kettőjük vonzalmát, de mulattatta a fiú bátorsága.
- Én
Apolkát oda nem adom. Ő nálam haditúsz – felelte.
A fiatal ügyvéd ismerte a történetet, de kitartott terve
mellett: ha a gróf nem adja, erővel viszi a lányt. Erre Pongrácz belefújt egy
csontsípba, és két alabárdos vitéz már vitte is Tarnóczyt a várbörtönbe.
Két másik ügyvédet hozatott a gróf az örökbefogadás miatt.
Távoztukkor a vár egyik ablakából apró fényes tárgy hullott egyikük ölébe.
Apolka gyűszűje volt az, s belegyömöszölve egy levélke, amiben tudtul adta,
hogy Tarnovszky ügyvéd úr a várbörtönben sínylődik, kéri kiszabadítását. Így
jutott el a fogságba ejtés híre Zsolnára.
Negyedik
rész. Az éj
Villámként terjedt tovább a hír, egy pesti lapba is bekerült
Egy oligarcha garázdálkodása cím alatt. A trencséni főispán
levelet intézett Pongráczhoz a fogoly fiskális ügyében. A grófon erre
felerősödtek a téboly jelei. Szemeinek zavart tükrében idegenszerű rémalak ült.
Ceruzát ragadott, és ezt felelte:
„A macska megfogja az egeret, és megeszi, ha akarja, de a
lajhár nem fogja meg a macskát, tehát meg sem eszi, ha a macska nem akarja.
Így szól hozzád, Kubicza, a cica. A prókátorból nem esztek.
IV.
Pongrácz István,
de Óvár et
Szentmiklós.”
A főispán kisilabizálva az üzenetet, egy csapat pandúrt
küldött Nedec várához, de Pongrácz gróf dühös bikákkal zavartatta szét őket. A
várban összeült a haditanács. Pamutkay javaslatát, hogy engedjék el az
ügyvédet, a várúr azonnal elvetette, hiszen Tarnóczy el akarta tőle venni
Apolkát. E szavak után a gróf a sarokba vonult, és hangosan sírva fakadt.
Kedélyállapota egyik pillanatról a másikra változott. A várbeliek komolyan
aggódtak érte.
Eközben az ügyvéd fogva tartása és a csendőrök megcsúfolása
egészen felpaprikázta a vármegyét. A jogi eljárás hosszadalmas lett volna.
Megkérték tehát a budetini honvédparancsnokot, hogy intézzen támadást a vár
ellen. A parancsnok azonban egyetlen ember segítségével kimenekítette Tarnóczyt
egy titkos, föld alatti folyosón, amely Budetintól a nedeci várbörtönig
vezetett. A várbeliek sem értették, hogyan tűnt el a fogoly egyik pillanatról a
másikra.
Pongrácz gróf már hallucinált, víziói voltak. Félt, hogy
elveszíti Apolkát, tébolyodottan járt-kelt a falak között. Egyedül a leány volt
képes felvidítani, egyébként csak bámult maga elé, vagy félrebeszélt, vagy
őrjöngött. Meggyanúsította az egyik emberét, Makovnyikot, hogy ellopta a
Holdat, aztán meg arra biztatta, hogy a Napot lopja el. Akkor örökös sötét
lehetne a világon. Csendes napjaiban kártyázott. Apolka kérdésére boldogan azt
felelte:
-
Kártyáztam az Istennel, és nyertem.
Néhány nap múltán levél érkezett Blázy uramtól, hogy Apolka
örökölt az elhunyt Trnowszky Péter után, de Pongrácz nem volt hajlandó
elbocsátani haditúszát.
Már a hírlapok is megírták a „zsolnai fogoly leány
történetét”, miniszterek is foglalkoztak az üggyel, tenni mégsem lehetett
semmit, mivel a grófi kilencágú korona védte Pongráczot. Végül megint a
budetini parancsnok állt elő a mentő ötlettel. Ismeri ő a rokonát, ha megmaradt
valami az eszéből, akkor a saját hóbortjában következetes: elő kell keríteni
Estellát, akkor bizonyosan kiadja Apolkát.
Tarnóczy másnap elindult Besztercebányára. Hanem ott csak
annyit bírt kinyomozni, hogy a Behenczy báró már évek óta elköltözött onnan egy
nőszeméllyel Érsekújvárra. Onnan Vágújhelyre küldték, ahol a hitelező zsidóktól
megtudta, hogy legbiztosabban a Behenczyek kastélyában találja meg a a fiatal
bárót, mert esedékes az évjáradéka.
A Kribánka környékén egy fenyőerdő közelében az öreg báróval
találkozott először, aki hatszáz forint kölcsön fejében rögtön hajlott rá, hogy
másnapra a krivánkai kocsmába szállítja Estellát. A báró kezét dörzsölgetve
tért haza, hiszen a fia már úgyis ráunt a házvezetőnőnek is csapnivaló
Estellára, pénznek meg igencsak szűkében álltak. A fiú tüstént ordítozni
kezdett, amint megtudta apjától az alku körülményeit.
-
Lelövöm azt a gazembert! Egy Behenczy nem adja el pénzért a megunt szeretőjét!
– kiáltotta, azzal elrohant.
Az apa hiába ment utána a krivánkai kocsmába, ott már hűlt
helyét találta neki is, Tarnóczynak is. Sietett vissza a kastélyba, de akkorra
már Estella is eltűnt. A fiatal Behenczy, kijátszva apját már bizonyára Pest
felé tartott, zsebében a hatszáz forinttal.
Tarnóczy Miloszlav nem pihent meg Zsolnára érve, hanem
Estella előkerítése után Lengeffy nyomába eredt Losoncra. Vele is megalkudott,
és levélben értesítették Pongrácz grófot, hogy a beszterceiek a túsz fejében
visszaszolgáltatják neki Estellát. A gróf lecsapta kezéből a kártyát:
-
Vesztettem. Fizetek.
Maga elé kérette Apolkát, aki megígérte neki, hogy hetente
kétszer is meglátogatja, másik két napon pedig István gróf jöhet hozzá, de a
várúr teljesen kedélybeteg lett attól, hogy a lány is el akar menni. Másnap
reggel elküldetett az asztalosért. Másfél öl széles, fél öl magas koporsót
csináltatott vele. Hiába kérdezték tőle, minek kell neki az a ménkű nagy láda,
csak ravaszul mosolygott a bajsza alatt. Körbelovagolta a környéket,
mindenkitől elbúcsúzott, bejelentette, hogy meg fog halni. Jókedvűen ült
vacsorához, egészen kitisztult az elméje.
Másnap reggel előhozatta a koporsót. Ez állt az oldalán:
ITT ÜL
ÓVÁRI ÉS SZENTMIKLÓSI
GR.
PONGRÁCZ ISTVÁN
WATERLOO
NEVŰ LOVÁN
BÉKE
PORAIRA!
A lóval két puskalövés végzett, erre az egész várnép
összecsődült. Pongrácz díszruhába öltözött, és felhajtotta a patikaszekrény
egyik fiolájának tartalmát. Ágyát az ablak mellé állíttatta, onnan figyelte, mi
történik odakint. Közeledett a küldöttség Estellával, Tarnóczyval és a
színészekkel. A gróf jelt adott, hogy a banda rákezdhet a Rákóczi-nótára.
Utolsó szavaival Apolkához fordult, hogy imádkozzanak együtt.
- Az
utolsó várúr meghalt! – jelentette be ünnepélyesen Pamutkay.
A grófot eltemették, de nem a kívánságának megfelelően,
hanem csak úgy gyalogosan. Bolond volt-e, vagy csak játszotta néha a bolondot,
azt magam sem óhajtottam eldönteni. Talán Tarnóczy esküvőjéről kellene még
szólnom…Ej, hiszen benne volt az újságokban, még Apolka öltözékét is leírták.
Ha jól emlékszem, szürke útiruhát viselt, orgonavirágos szalmakalappal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése