Első zsoltár
Hajnal a pusztán.
Vörös fénnyel kel a
nap. Mesebeli nádfedeles házikó áll a két görbe eperfa mellett. Emberállatok
ősi lakhelye. A legközelebbi tanya is úttalan távolságban van. Milyen jó volna
itt gyermeknek lenni.
Kislány áll a
mezőben, parányi csöppség a roppant ég alatt, kezével az álmot dörzsöli
szeméből, ott áll, ahogy Isten megteremtette, mezítelen. Csak áll
reménytelenül, vagy van remény a pusztai harangvirágban?
Sovány, száraz
asszony lép ki az udvarra, körülötte hat gyerek nyüzsög. Az anya rájuk rikolt
fáradt hangon:
- Hogy a fene ött vóna
meg benneteket.
A két nagyobb fiú
apjával a szőlőbe megy, a négy kisebbik iskolába. A legapróbbra új inget húzott
az anyja, ott a Gyermekmenhely pecsétje még rajta, az iskola négy és fél
kilométerre van. Az udvar tele van baromfival. A tanya mögül most fölbukkan a
kis állami, a meztelen gyerek is: az anya még egy állami gyereket is tart a
havi nyolc pengőért, a ruháért.
- Az az én ingem.
Kedvesanyám, az én ingemet teszi rá a Rózsira.
- Hallgatsz-e?
Ahelyett, hogy menne munkára a kis disznó?
A gyerekek frissen
fejt tejet reggeliznek. Csöre, az állami árva egy karéj kenyeret kap. Az anya a
jószág etetéséhez fog, neki Borist, a tehenet kell kihajtania a földjükre.
Nekiiramodik a kerékvágáson, vesszővel csapkodja a tehén oldalát.
- Boris nee…Nem arra
tee…
Az úton
összetalálkozott Kadarcs Istvánnal, aki csalamádét vitt szekéren. A férfi
próbálta volna magához csalogatni a kis vadlányt. Délutánra mézeskenyeret ígért
neki, akkorra már a melegben fáradtabb lesz a gyerek, nem kell utánaszaladni.
Boris, a tehén
szerette Csörét, mert az nem bunkóval, hanem csak vesszővel hajtotta. Megbökte
a kislányt nedves, ráspolyos orrával, és befalta a karéj sózott kenyeret. A kis
árvának potyogtak a könnyei, úgy bánta. Aztán még nagyobb baj történt, Boris belegázolt
a szőlőbe, és kidöntött egy szőlőtőkét. Kedvesapám azonnal észrevette, és Csöre
aznap nem kapott se ebédet, se vacsorát.
- Nem is kell – mondta.
A feleselésért
elverték. Aztán a padlásra kellett másznia kukoricáért. Lefelé jövet
belebillent a szénarakásba, ezért egyesével kellett összeszednie a csöveket.
Amikor egyszer Kedvesanyám billent le így, és kinevette, alaposan kikapott,
kézcsókkal kellett bocsánatot kérnie. Mondta is:
- Jobban is szeretek
Borissal a mezőre menni, mert az nem ver.
Ott volt a nádas is,
de arra nem volt szabad menni. Csöre, amikor erre legeltetett, a dinnyeföld
felé ment. Levett egy nagy dinnyét, a földhöz csapta, a belét kiette.
Kedvesanyám, ahogy meglátta, vitte Dudáshoz, a kedvesapámhoz. Az ajtót
bezárták, hogy el ne szökjön.
- Lopott? lo-poooott?
ez a dögszem? No gyere, nem fogsz többet lopni, ha a kezedbe ragad se.
Éppen parazsat
keresett a pipájába. Az asszony megfogta a kislány kezét, hogy el ne rántsa,
kedvesapám meg rátette a parazsat Csöre kezére. Az asszony rántotta el
hamarébb, az ő kezét is megégette. Együtt sírtak, kedvesanyám tejfölös ruhát
rakott a kezére.
- El ne vedd többé a
másét. Neked azt nem szabd, itt neked minden a másé. A bőröd a tied, egyebed
nincsen.
- Ingem van – mondta
Csöre sírás közben. – Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem.
Második zsoltár
Egész héten nem
lehetett hasznát venni Csörének. A tehénnel emiatt most kellett feletetni a
kukoricaszárat.
- Ött vóna meg a
kórság, zanyádba – morgolódott kedvesanyám. – Menny má a mezőre, eluntalak
nézni.
Csöre is vágyott már
ki. Fekete varak nőttek a kezére, fájt nagyon. Az asszony észrevette, hogy
leszedte a kötést. Másnap már kint volt Borissal a mezőn. A vesszőt se tudta
fogni, Boris meg volt bolondulva. Már megint a szőlőbe akart mindenáron menni.
Délután a gyerekek is kijöttek, alagutat fúrtak a Kadarcs kerítése alatt, hogy
szőlőt dézsmáljanak.
Jött a gazda.
Hazazavarta a gyerekeket, csak Csöre maradt ott. A levegőbe dobálta, labdázott
vele, a hasába fújt. Azt mondta Csörének, hogy ő Rudi bácsi, pedig a kislány
tudta, hogy Kadarcs Pista bácsinak hívják.
A testvérek messze
jártak már, egyszer csak velőt rázó sikoltást hallottak. A goromba ember karóba
vágta a gyereket, hogy az véres lett rögtön. Otthon kérdezték:
- Hol vérezted meg
magad?
- Megszúrt a karó.
- Miféle karó?
- Rudi bácsi.
Nem bántották,
kedvesanyám megmosdatta, a kemencekuckóban aludt Rozival. Büszke volt, hogy
olyan sebe van, amiért még kedvesanyám is megsajnálta. Hallotta, hogy a
felnőttek Kadarcsot szidják, és örült, hogy most nem neki szól a fene. Boldogan
aludt el, azt álmodta, hogy tejet kap kedvesanyámtól.
Harmadik zsoltár
Egyre hűvösebb lett
az idő, a meztelen kislány minden bokorban férfiszemeket látott maga körül. A
gyerekek gyakran voltak kinn a mezőn. Úgy játszottak, hogy hatan is beleültek a
kiskocsiba, Csörének pedig húznia kellett.
- Csörenee..Csörene…-
csattogtattak a kis ostorral.
- Nehezek vattok, nem
vagyok én ló – panaszolta a kislány.
Meg azt is akarta,
hogy őt is húzzák, de ki hallott olyat, hogy a ló beleüljön a szekérbe.
A gémeskút is jó
játék volt, egészen a vízig leengedték egymást, csak a kis Rózsit nem: az meg
este be is árulta őket. Minden játéknak vége kiabálás, kikapás lett. Amikor a
mezőn megfejték a tehenet, azt nem árulta be senki, nem is értette kedvesanyám,
mitől ad Boris kevesebbet. A játékokat, veréseket, a szép tájat nem felejti az
ember, azok megmaradnak.
Mikor kedvesanyám
bement a városba, Csöre nekiállt, és kitakarította a házat, sepregetett, port
törölt.
- Van már nekem egy
kislányom, aki kitakarít szépen – mondta az asszony és megcsókolta a kis árvát.
Csöre szerzett egy
tűt, és titkon, pucéron babaruhákat varrogatott. Ha rokonok jöttek, irigyelte a
gyerekeket, apjuk is, anyjuk is, rokonaik is vannak. Ijedten hallgatta a
rémtörténeteket, állítólag Tatáréknál a kilencéves gyerek levágta a kis állami
gyereket, mint a disznót, és lesózva teknőbe tette. Csöre csak hallgatta: az is
lehet, hogy őtet lesózzák?
Egy éjjel leesett az
alma a sublódról, a kemencezugban alvó gyerekek egymás szájából marták szét a
váratlanul jött csemegét, míg az anyjuk végig nem vert rajtuk.
Aztán megellett a
Boris. Dudás elvolt a maga dolgával, ivott is, segítséget kellett hívni.
Kadarcs István segédkezett a kisboci világrajövetelénél. Csöre iszonyodva nézte
a maszatos, véres jövevényt. A gyerekek másnap nem győztek eleget játszani a
bocival, a kislány krumplilevesét adta neki, mert enni sem bírt.
Kedvesapám fáradtan,
részegen üvöltözött. Elővette a kést, kedvesanyám a szalmakazal tetejére
menekült. A gyerekek rémülten dideregtek az udvaron. Akkor jött a kísértet,
fehér lepedőbe öltözve ijesztgette őket: Csö-re…Csö-re…
Csörét zavarták be a
házba. Dudás pedig elővette a revolverét, rálőtt a kísértetre, aztán lefeküdt
aludni. Reggel derült ki, hogy a kísértet meghalt. A gyerekek nem tudták meg,
csak Csöre, hogy Kadarcs István öltözött lepedőbe. Kedvesapám a községházára
sietett, arra hivatkozott, hogy a gyerekek védelmében lőtt, így nem büntették
meg. Kadarcsot eltemették, de Csöre attól kezdve félős lett, kísértetektől
félt, akik hátulról beleharapnak.
Egy éjjel kedvesanyám
jajgatására ébredt, látta, hogy kedvesapám viszi a vérrel teli vödröt. Talán a
szellem ártott meg a várandós asszonynak.
Negyedik zsoltár
Éppen szalmazsákokat
tömtek a lekvárkavaró fával, amikor megjelent a tanyán a naccsága az
árvamenhelyről. A kislány már menekült is, tudta, hogy a naccságától még
kedvesanyám is fél. Az asszony rögtön szóvá tette, hogy miért van Árvácska
meztelenül, már többször figyelmeztette Dudásnét, hogy adjon rá ruhát.
Kedvesanyám azt válaszolta, hogy a lány vad, nem tűri a ruhát magán. Aztán
bementek a házba, a kislányt nem lehetett előkeríteni.
A naccsága súlyos
váddal állt elő. Árvácskának már iskolába kellene járnia, hisz egyidős
Rózsikával, a legkisebb lánnyal. Részben ő is felelős, mert nem küldött
értesítést. Megkérdezte, hogy milyen a gyermek értelmi fejlettsége.
- Kis buta az, kis
hülye. Sose lesz abból ember.
Dudásnéval aláíratott
egy papírt, hogy másnap kilencre köteles bevinni az árvaszékre.
- Az anyád keserves
istenit – káromkodott az asszony a nagysága látogatása után -, akkor viszitek
el, mikor már az ember valami hasznát venné.
Kedvesanyám Csörére
bízta a házat, és a faluba ment. A kislány örömmel látott a takarításnak, még a
tisztaszobát is felmázolta, amit a legnagyobb gyereknek sem engedett az
asszony. Amikor a gyerekek hazaértek, nem eresztette be őket a szobába. Csupa
sár lett, a vályúban mosdott le. Amikor kedvesanyám hazaért, mosolyogva
kérdezte, hogy ki mosogatott el. Kiderült, hogy Csöre. A szoba miatt ugyan
rámordult, de este eszébe jutott, hogy a kis árva talán nem is evett, ezért
vacsorát adott neki.
Másnap reggel
lemosdatta, tiszta ruhát adott rá. Csöre furcsán érezte magát benne. Elindultak
a falu felé. A kislány félúton megszomjazott, egészen a faluig nyaggatta
kedvesanyámat, hogy adjon neki inni. A falu olyan volt, mintha nem lenne igaz.
Ennyi házat még életében nem látott. Odaértek, a nagysága helyettese azt
mondta, hogy a gyerek maradjon, Dudásné elmehet. Csöre visítani kezdett,
belekapaszkodott kedvesanyám szoknyájába, és nem akarta elereszteni. Egy nagy
játékbabát kínáltak neki, mire maga se tudta, hogy mikor, de eleresztette a
szoknyát, és hirtelen ott találta magát a szoba közepén egyedül..
A papírokból
kiderült, hogy Csöre hivatalos neve Állami Árvácska. Egy olyan szobában hagyták
ott, ahol egy egész sor baba volt körülötte. Először félt a néma társaktól,
aztán rájött, hogy nem élnek, három-négy porcelánfejet össze is tört. Nyitva
találta az ajtót, és kiszökött. Szaladt, mintha porcelánfejű kísértetek elől
szaladna. Elhagyta a falut, már azt hitte, ismerős vidéken jár, aztán megint
faluba ért. Egyszer csak két kutya állt előtte. A gazdasszony kijött a házból,
annak mondta, hogy elvesztette kedvesanyját.
- Hát ki a te
kedvesanyád?
- Ü.
Nagy nehezen
kiderült, hogy a kislány Dudásék államija. Megetették, lefektették, másnap
vajas-lekváros kenyeret reggelizett, aztán visszavitték szekéren Dudásékhoz.
Amikor meghallotta az ismerős káromkodást, máris otthon érezte magát.
Másnap a nagysága
cselédje jött ki érte. Megkötötték a kezét, a cseléd kötélen húzta a faluig.
Csöre kapálózott, még a cseléd kezét is megharapta. A falu szélén aztán
magyarázatot kapott:
- Nem szeretött ez az
asszony téged. A pénzt szerette, amit kapott. Majd kapol másik kedvesanyádat,
az is csak ijen lesz, az is azért vesz, mert pénzt adnak utánad. Más is van
ilyen állami, mint te. Pénzért akárki lesz egy államinak kedvesanyja.
A kislányt már nem
kellett húzni a kötélen. Nem értette egészen, de mintha megfagyott volna benne
valami.
Ötödik zsoltár
Árvácska gazdag
családhoz került, Szennyes Ferencékhez. Zsaba Mári, az asszony kíséri haza.
Mivel nem tud még rendesen beszélni, Pöszének hívják. Az első este befalja a
vacsorát, nem is nézi, mi van a mártásban, tepertő-e vagy légy. Zsaba Mári
szobájában fektetik le, onnan hallja Zsófi hangját:
- Nem válogatós,
megeszi ez a legyet is – és nevetett hozzá.
Egyszer csak megérti,
mit evett. Kihányja a vacsorát, összepiszkítja Zsaba Mári ágyát. Az asszony ki
is zavarja, attól kezdve a szolgálóval alszik.
Reggel háromkor már
kihajtatják vele a disznókat a mezőre. A szomszéd kanászára bízza a disznókat,
és elindul Dudásékhoz, de az erdőben nem találja az utat, ezért visszafordul.
Zsófi hordja ki neki az ebédet. Éjszaka meg se moccan, úgy alszik szépen:
belátják, hogy tényleg a legyektől lett rosszul.
Amikor Árvácska az „icskolát”
említit, azt felelik neki:
- Mégy az anyád
icskolájába. Hajtsd ki a disznókat.
Zsaba Mári mosáshoz
készül – nagyon szeret mosni -, Árvácska fejét belenyomja a mosólúgba, hátha
azután megeszi a tejet is. Vasárnap is ki kellett hajtania a tehenet, az ebédet
Zsaba Mári hozta neki. Árvácska húslevesre számít, reggel látta, hogy az
készül, de nagyot kell csalódnia, aludttejet kap enni. Az asszony kislányának
nevezi, meg is ölelgeti, de ez nem vigasztalja meg, még este is a húslevest
emlegeti. Szennyes Ferenc is meghallja, és ráparancsol a feleségére, hogy ne
csalja meg a gyereket, mert ha a szomszédok megtudják, elhíresztelik
mindenkinek, hogy nem tartják rendesen. Árvácska főtt húst kap vacsorára,
boldogan, dudorászva megy aludni.
Egy este arra
érkezett haza a mezőről, hogy Zsaba Márinak kisgyermeke született. Az asszony
most is Árvácskát szidja, de a férj azt mondja, hogy most már a magáéval
törődjön. Árvácska azt reméli, hogy itt is lesz ezután kedvesanyja.
Hatodik zsoltár
Volt egy öregember a
háznál, az istállóban lakott, valamikor takács volt, most az elvett földjeiért
cserébe tartják Szennyesék, de enni nem adnak neki, maga főz ganaj mellett, és
dolgozik, dolgozik. Ezt Zsófia mondta el a kislánynak.
Egyszer látta a
naccságát messziről. Az iránt érdeklődött Zsaba Márinál, hogy jól tanul-e?
Pösze azt mondja, hogy ő nem is jár iskolába, erre az asszony megígéri, hogy
hamarosan fog. El is küldte nemsokára egy kosárkával, benne túró, egy pár
jérce. A tanítóné meg is engedte cserébe, hogy egy kicsit beálljon az iskolába.
Többet az évben nem volt iskolában. Egy év múltán, szeptemberben megint kosarat
vitt, most ötven tojással, utána egész évben legeltethetett.
Sokat dolgoztatták,
ugráltatták. Egyszer meg is szökött Zsaba Mári anyjához, azzal, hogy otthon
verik. Zsabapolka – így hívták – megsajnálta, nem eresztette haza, csak ebéd
után, mert túl sokat evett. Ferenc bácsi aztán jól elverte a nyújtófával.
Már dér volt, de
Pösze még mindig mezítláb legeltette a tehenet. Húsvétkor az öregember elvitte
a templomba. Zsaba Márit megszállhatta a szentlélek, mert felöltöztette szép
ruhába, de mezítlábasan ment akkor is. A kislány ámuldozott a szertartáson,
soha életében nem látott még ilyen szépet. Különösen a Jézus bácsi sebei
tetszettek neki.
- Kedves bácsika, én is
olyan vagyok, mint Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a
fenekemre, mert az Állam adott a Zsabamárinak, hogy verjen.
Erre az öreg
elmesélte neki élete történetét. Felemlegette a háborút, hogy leégett a háza,
felesége megbetegedett, forgalmi adót vetettek ki rá, az árvíz elpusztította a
földjeit, nem adtak neki iparigazolványt negyvenhat év gyakorlat után. A végén
elsírta magát, Csöre vigasztalta. Lassan ballagtak hazafelé, Szennyesék
utolérték őket, és gorombán rájuk szóltak, hogy igyekezzenek.
- Piszok meg Piszokné –
sziszegte az öreg.
Két csendőrrel
találkoztak, az öreg félreküldte a kislányt, amíg beszélt velük. Csöre nem hallotta,
mit mondanak, először félt, de aztán elfogadta az egyik csendőrtől a cukrot, és
nevetett. Amikor tovább ballagtak, az öreg elmondta, hogy azért nevezte
Szennyeséket Piszoknak, mert mostohán bánnak Csörével, mezítláb járatják, pedig
járna neki cipő. Ilyenek.
Otthon a kislányt
nagyon megverték, azt akarták megtudni, hogy mit beszélt a csendőrökkel. Arra
gyanakodtak, hogy a lány panaszkodott, de ő tagadta. Rájönnek, hogy az öreg az
elvett földjeit hozta szóba.
Csöre vigyázott arra
is, hogy Zsaba Mári gyerekére ne szálljon légy. Amikor az asszony mégis
meglátott egyet a pici arcán, az olvasójával meg a szegedi papucsával
beszakította a kislány fejét. Egy bögre tejet nyomott a kezébe, hogy vigye az
öregnek, ha ezt megissza, nem fog többet panaszkodni a csendőröknek. Csöre
nemcsak a tejet, az üzenetet is pontosan átadta, így az öreg rájött, hogy meg
akarták étetni. Gondosan félretette a tejet.
Másnap nagymosásnál
Zsaba Mári megint belenyomta a mosólúgba Csöre fejét. Az erős lúg csúnyán marta
a kislány sebes fejét, elkezdett üvölteni, az asszony pedig dühében a haját
tépte, és úgy arcul csapta, hogy két foga bedőlt. Az orvosnak azt kellett
mondania, hogy a tehén lökte föl. Piros szájöblítőt kapott, de azt is Zsaba
Mári használta el.
Az öregemebr két vagy
három nap múlva meghalt. Zsaba Mári nem mert kimenni megnézni, Csörével hozatta
el a bögrét, mert arra meg nagyon kíváncsi volt. A csendőrök is voltak a
tanyán, nem tudni, mit intéztek. Azt elmondták. Azt elmondták, hogy Dudás
fölakasztotta magát. Zsaba Mári mindenesetre úgy döntött, hogy a kislányt
vissza fogja adni. Később arról faggatta, hogy miről beszélgetett húsvétkor az
öregemberrel. Megtudta a lánytól, hogy az elvett földekről is szó esett.
Eltelt a nyár, megint
szóba került az iskola. Erről Zsaba Márinak megint a csendőrök jutottak eszébe,
hogy az iskolába járásról kérdezték-e a lányt. Ha találkozik valakivel, hogy a
var a fején a koszosságtól van, nem sebesüléstől. Kézbe fogta a gyerek fejét,
majdnem megfojtotta, maga se tudta, mit csináljon vele.
Ebédre egy bögre
tejet kapott. Zsaba Mári gyereke olyan hangosan sírt, hogy megsajnálta, és amíg
a többiek bent ettek, kenyeret mártotta a tejbe, úgy csöpögtette a pici
szájába. A kicsik szeretik a tejet – gondolta. Zsaba Mári üvöltött, amikor
észrevette:
- Megöli! Megöli!
Hörgött és kikapta a
gyereket a bölcsőből. A férje nem értett semmit, mire az asszony elmondta, hogy
mérget itattak a kicsivel. Az őrjöngő asszonyra rázárták a szobát, Szennyes
Ferenc pedig visszaküldte Zsófival a kislányt az árvaszékre a nagyságához egy
sonkával.
A nagysága elfogadta
az ajándékot, és már mondta is az új mostoha nevét: „Verőné”. Csöre megdöbbent.
Már a neve is…Hova akarják megint dugni…
Hetedik zsoltár
- Idenézz fatér –
mondta a gépészné -, hoztam egy kis államit.
A „fatér”, egy nagy
hasú, kövér, piszkos ember volt. Verőnét pedig „mutér”- nak kellett szólítani.
A naccság azt mondta, hogy gazdag, művelt családhoz kerül, de nyomát sem látta
semmi műveltségnek. A gépész és a felesége rengeteget beszéltek, nagyon
gyorsan, és egyszerre.
Hétfőn reggel aztán a
mutér azzal keltette:
- Óf! Ki az ágyból,
mécc a disznót legeltetni.
Ezt a bánást már
ismerte. Csak az volt meglepő, hogy a mutér nagykendőt is adott rá, és a kezébe
nyomta a kenyeret meg a sajtot. Bőven volt mit ennie. A nagy, kövér, fekete
hasas disznót kellett legeltetni az árokparton. Este a disznó megiramodott, és
rohant haza. Csöre utána a vesszővel. A mutér azt hitte, kergeti, ezért odabent
a prakkerral jól elverte, annak nem látszik meg a nyoma.
Egy idő után a vasút
oldalában legeltetett. A disznó rákapott a szemesre, valami zajra felkapta a
fejét, és rohant a sínek között a raktárház felé. Közben meg jött a vonat.
Csöre próbálta a sínek közül elzavarni a jószágot, de nem sikerült. A kerekek
csikorogtak, a mozdony fékezett, isten tudja, hogyan, de bal felé kizuhantak a
sínek mellé, a lány is, a disznó is. Otthon egy irtóztató pofon várta Csörét,
aztán jött a poroló.
Pár nap múlva a koca
megellett, hármat fialt. Csöre magában nevetett, tudta, hogy volt az tizenegy
is, csak az öreg disznó fölfalhatta a többit. Verőék nem értettek a jószághoz,
csak tartották a disznót.
Decemberben
megérkezett Verőné lánya, Diti. A tizenkét éves, szőke, nyurga lány Pesten volt
intézetben. Csörének ettől kezdve rosszabb lett, Diti zaklatásait is el kellett
tűrnie. Legtöbbször zabigyereknek nevezte Csörét. Jött a Mikulás, Diti cipője
reggelre cukorral lett tele, Csörét pedig a sírás fojtogatta. A spórolós
németeknél a módosabb élet csak még jobban elkeserítette. A spórolás részben
abból állt, hogy a korpát, szenet, lisztet éjjelente a Pátkay malomból
sinkófálták el.
A kilencvenéves dédék
szerették Csörét. Lekvároskenyeret, cukrot adtak neki, ha énekelt, táncolt. A
hátsó szomszédékról beszélgetett velük, arról, hogy a Józsi kislánya beteg.
- Bár az isten elvenné,
jobb volna, ha meghalna. Neki is, a szüleinek is – mondta a dédpapa.
Csöre meglátogatta a
kis beteget, és elfecsegte, mit mondott a déd. Lett is belőle haddelhadd. A
gépészék nagyon megharagudtak, hogy pletykált, a fatérnak vértolulása lett. A
mutér főzőkanállal úgy elverte a száját, hogy fölhólyagosodott, három napig
enni sem tudott. Rájött, hogy Verőék attól félnek, az éjszakai szállításokat is
elpletykálja.
Aztán disznóölés
következett. Csöre tartotta a tálat a vérnek. Sajnálta ugyan a jószágot, de
amikor a véres ingét tisztára cserélhette, örömmel gondolt arra, hogy itt
legalább inge van. Belet tisztított, tüzet rakott, lélegzeni se volt ideje,
annyi munka adódott. este borért szalasztották a kocsmába egy tízliteres
demizsonnal.
A patika előtt fiatal
pár állította meg, kérdezgették, hogy kicsoda ő, és a férfi a kezébe nyomott
egy ötpengőst. Árvácska csak röviden felelgetett, amiből kiderült, hogy
nincsenek szülei, az édesanyját soha nem is látta. Segítettek vinni neki a
demizsont. Otthon a kislány odaadta a mutérnak a pénzt, és egy porcelántálba
hurkát, kolbászt kapott vacsorára. Hangosan nevetett örömében, hogy végre
jóllakhat.
Éjszaka az
édesanyjáról álmodott. Hasonlított ahhoz a nőhöz, akit előző este látott.
Másnap híre ment a faluban, hogy egy fiatal párt találtak a kiserdőnél,
öngyilkosok lettek. Ettől kezdve egyre gyakrabban gondolkozott édesanyjáról.
Már kedvesapja sincs, Szennyesné sincs, mert csendőrök jöttek, kihallgatták, és
azután kiásták az öregembert, akit megmérgezett az asszony: fel fogják
akasztani.
Elérkezett a
karácsony. Árvácska még sohasem látott karácsonyfát, izgatottan várta az
ünnepet. Megint sok munka akadt. Diti is állandóan bántotta. Már sötét este
volt, amikor a fatér borért szalasztotta. Egyedül kellett cipelnie a tízliteres
demizsont és egy másfél literes üveget. Messze ment, azt se tudta, pontosan
hova. Két kutya rontott rá a sötétben, még szerencse, hogy akadt egy ismerős
férfi, aki megszánta és segített hazavinnie a bort.
Kiküldték az udvarra,
hogy várjon: a kis kamrában imádkozott égő gyertya mellett édesanyjához. Aztán
beeresztették, hogy lefeküdjön. De hozzá még nem jött a Jézuska. Kinevették, és
a végén szánalomból a mutér egy szaloncukrot akasztott le a fáról.
- No, nesze, neked ezt
küldte a Jézuska.
A kislány szíve
megtelt hálával. Kiküldték a megterített asztal mellől, hogy járja háromszor
körül a kutat, akkor teljesül a kívánsága. Árvácska szót fogadott. Azt hitte,
édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben, s a ház ereszét látta, hogy
csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa, és szikrázik is. Odabent
mondani akarta, hogy nagy fényesség van a házon, de azt hitték, csak álmodott a
csillagok alatt. Akkor már a kamra lángokban állt.
Éjjel megindult a
hóesés, a fekete karácsony fehérre változott.
Három nap múlva már
mind kialudt a tüzes gerenda, s vastagon lepte a hó a törmeléket. Minden békés
lett, a nyelvekből üszök lett, s a sértegetésekből füst és pára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése