Oláh Gábor: Ködváros a levegőben

Mint lila rózsakehely: bomlik a város a ködből.
Ködváros…lebegőn fellegek ormain ég.
Fellegvára fölé aranyos párák fia, köd dől:
Lenn: egekig rohanó, fenn: gyönyörü piciség
Metszett jég-üveges paloták sora húz horizontig.
Szinte Napot tartók mennyei mennyezeti.
Kék ködös a hajnal: biborja van alkonyi égnek
Dupla szivárvány-híd ivel a halmokon át.
Nagy tereken lámpák: lobogó zöld fároszok égnek,
Agg hegyeken erdők ülnek örök koronát.
Meztelen itt a lét, mint édeni tiszta napokban:
Barna fiuk és szőke haju amazon
Bandáz fut kacagón, ibolyák szeme nyit, hova dobban
Rózsa-patácskájuk, fénybe ködölt tavaszon.
Nem vág durva nem-et vak törvény: biztos igennel
Vágtat az ösztön is át jégbe takart tavakon.
Vágyat a cél sohse vár, örömöt örömök szava rendel,
Zord gépek menetét kis gyerek űzi vakon.
Itt voltam tavaszok bejelentő hirnöke régen,
Szárnyas lábam a lég habjain ugy taposott,
Mint koronás Holdunk a csillagos isteni égen,
Hol, remek Éj, felhőn ül ragyogó havasod.
Itt pengettem üveg-paloták kapuján tova csengő
Hajnali vig dalomat, s ugy kacagott a világ,
Hogy rá kékbe borult a sötét Éj s messzire zengő
Pajzsok övén a Nap rezgeti tiszta nyilát.
A mennybolt kiszakadt, lobogó kék selyme mögül e
Zajra kipillant az angyalok égi kara.
Köztük az én violám, aranyos pici székiben ülve,
Mennyei szőke haján játszik a nap sugara.
Láng-koronát hord Szent Péter, gyönyörü koponyáján,
S Élet aranykönyvét rengeti hóna alatt.
Fönn kereken, görögös tüzet ugy szór körbe szivárvány,
Mint lelkem, ha Bizánc tornyain égbe szalad.