Nagyapó ott ült
karosszékében, az arca mosolygós és meghatott volt. Unokái ott ültek körülötte.
Hallgatták csodálatos meséit. Ezek nem tündérmesék voltak, hanem való, igaz
történetek. Szólt ajkáról a mese:
- Lent a régi szép
Erdélyországban, a Matos vize mellett laktak Péter szülei. Gyönyörü kastélyban
éltek. Egyetlen gyermekük volt, Péter. Sajnos, nem sok örömöt okozott
szüleinek, gonosz, rossz szivü gyermek volt. Szülei intették, szigorú nevelőket
fogadtak hozzá, de nem használt semmi. Az utolsó zsellért is irigyelte a gazdag
földesur, akinek szófogadó, engedelmes gyermeke volt.
Péter egy reggel
megint rosszban törte a fejét, majd az erdőbe igyekezett s madárfiókákat
keresett. Ez volt a legnagyobb öröme, ha ezeket a kis boldogtalanokat
megfoghatta, papirsapkát rakott a fejükre s igy eresztette szélnek őket. Most a
mezőn keresztül igyekezett megint a célja felé. Éppen aratás előtt volt. Az
érett búzaszemek lehajtották fejüket. A sok mosolygó pipacs, buzavirág intett
feléje. Nagy, békés csend vette körül. S ő keresztül gázolt a vetéseken, tépte,
pusztitotta a kalászokat. S azok mind felzokogtak, nagy fájdalmukban igy
sóhajtottak fel:
- Óh, ne bántsd a
buzakalászt, ebből készül az Uristen legszentebb ajándéka, a kenyér!
Egyszer csak
észreveszi, hogy az egyik kanászgyerek, aki édesapja malacait őrzi, egy kévéhez
támaszkodva fest. Előtte tömérdek szinü festék, kréta. Lassan, mint a tolvaj
surrant tova avval a szándékkal, hogy majd hirtelen kikapja kezéből a táblát és
elfut vele. A Gyurka, mert igy hivták a kanászgyereket, nem vette észre, hogy
valaki közeledik feléje. Csak festett vidáman tovább. S mikor felpillantott,
szembe nézett az uraság fiával. – Szegény kis Gyurka ugy megijedt, mert félt,
tudta, hogy Péter csak rossz szándékkal lehet iránta.
- Mutasd, mit firkálsz
arra a táblára? Mit is tudna egy ilyen kis kanászfiu rajzolni? – Durván
megérintette a vállát Péter.
Gyurka védte egyetlen
drága kincsét, a képet, könyörögve szólt:
- Az égre kérem, ne
bántsa az én kicsi képem, az édesanyámnak viszem. Meg akarom gyógyitani őt. Az
öreg doktor azt mondta, hogy még télen is meleg napsugárban kell járnia. Olyan
vidékre kell utaznia, ahol örök tavasz van és ahol jó melegen süt a jó öreg
nap. De mi szegények vagyunk, nem birjuk a költségeket. Most ha megfestettem,
hazaviszem, édesanyámnak szobájában felakasztom a falra. Ha felpillant
betegágyából, mikor az első hó leesik, akkor is csak mosolygó tavaszt,
pipacsot, buzát lásson. Talán majd meggyógyul, még köhögni is elfelejt…
- - Hálából, ha az
ifiur ne bántja az én kicsi képem, megtanitom furulyázni. Az aztán nagy
gyönyörüség ám…No, nézze már, itt van az én furulyám… - Gyurka gyerek elővette
a fűzfasípot, belefujt: az hangot adott, olyan szépen szólt, mint a pacsirta,
ha énekel. Most Péter gyerek szólaltatta meg, de biz neki sehogysem sikerült.
Nagy dühösen földhöz csapta.
- - Ifiur, türelemmel
meg fogja tanulni.
- Mi az a türelem? Mond
hát, hol keressem – kérdezte Péter.
- A türelmet, a jó
szivet, a megelégedést, a békét a jó Isten adja.
Most felsóhajtott
Péter:
- Nekem nem adott semmi
jó tulajdonságot az Uristen, én nem is tudnék jó lenni. A szüleim olyan
boldogtalanok miattam. Neked bevallom, én ugy szeretnék már egyszer jó lenni,
hogy szüleim örüljenek nekem. Szeretném megtanulni a furulyázást, fel akarom
köszönteni az anyámat a nevenapján…Holnap idevárlak! Isten veled!
És csodák csodája,
Péter kezet fogott a kanászgyerekkel, futott, mint a szélvész a réten keresztül
haza.
Multak a hetek, a
földesur fia és a szegény kanászgyerek szépen összebarátkoztak, ott ült
mellette és nagy igyekezettel tanulta a furulyázást. Hallgatta és megfogadta a
kanászfiu oktató szavait, mintha tanitómestere lett volna.
Otthon nem tudták
mire vélni a nagy változást. Féltek, remegtek, hogy egyszer csak összedül
minden, mint a légvár, és visszajön a régi, vásott rossz fiu. Vége lesz a szép
álomnak.
De nem igy történt.
Egy vasárnap, Péter
anyjának nevenapján felhangzott a fűzfasípon a dal.
- Hol tanultad és
kitől? – kérdezték a gyereket.
- Egy kanászgyerektől,
akinek szive és lelke van.
- Hozzátok őt ide a
kasrélyba.
Elhozták a
kanászfiut. Az ott maradt örökre. Együtt nevelkedett a gazdag földesur fiával.
Mintha testvérek lettek volna, ugy szerették egymást Gyurka meg Péter.
Multak az évek:
Péterből nagy tudós lett, nagy emberbarát, jótékony egyesületeket alapitott,
mert gazdag ember volt élete végéig…De a fűzfasíp, amelyen először fölhangzott
a dal az ajkán, mint szent ereklye, az üvegszekrénye legféltettebb kincse
maradt.
- És mi történt a
kanászgyerekkel? – kérdezték a kiváncsi unokák.
- A kanászgyerekből
hires festőművész lett. A falusi tájak, vadvirágos mezők, buzakalászos,
pipacsos rétek, az öreg gémes kutak, utszéli csárdák festője. Még most is
festene, ha nem reszketne a keze, ha nem lenne gyönge a szeme és ha nem volna
fáradt, öreg nagyapó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése