Rokkantpénzecskéjén éldegélt magányosan, s Gyöngyösné volt
az igazi neve, de a lakók csak „Verebes asszonynak” hívták, a gyerekek meg
„Verebes néninek”, vagy egyszerűen „Veréb néninek”. Mindig a verebekkel
bajlódott. Gyengéden, már valóságos szertartásos tisztelettel etetgette őket,
és közben úgy beszélgetett velük, mintha azok éppoly teremtmények lettek volna,
akárcsak ő maga. A morzsa mellé neveket is szeretett adogatni. A
legnagyobbakat, a leggömbölyűbbeket „no, te háziúr”-nak nevezgette, a soványabbakra
a szegényebb szomszédok nevét-címét aggatta, s az egész öreg, kopott, magányos
nőstényeket gyakorta hívogatta a saját nevén, ilyenformán, hogy „no, itt vagy
már te is, Gyöngyösné?”
Nevette, dorgálta őket oly hangosan, hogy amúgy is durva,
rekedt hangja a nagy kültelki bérház legfelsőbb emeletéig is felhangzott.
Voltak, akik már megszokták a derék asszony ártalmatlan bolondságait, de
akadtak, különösen az újabb lakók közt, olyanok is, akik ugyancsak meghökkenve
néztek le az udvarra, mikor Gyöngyösné nevükön éppen egy-egy kopott verebet
szidott.
Ezeknek az új lakóknak hiába magyarázta a derék házőrző,
hogy Gyöngyösné kicsit gügye. A bolondokházát is megjárta már, s onnét hozta
magával ezt az ártatlan bolondságot. De ezek az emberek mégsem akarnak egy
bolond játékszerei lenni, s követelték, hogy a derék asszonyság „ne használja
többé nevüket verebekkel kapcsolatban”.
Mikor Gyöngyösné a házmestertől megtudta ezt, mindjárt
felkerekedett. Majd beszél ő személyesen a panasztevőkkel! Minthogy most is,
mint mindig, küszöbe előtt a „kis büdösek „begyes táncában” gyönyörködött,
mielőtt elhagyta volna védenceit, megintette őket, hogy tartsák kissé „ a
pofájukat”, mert úgyis panasz van rájuk. Aztán a kötényében maradt magot,
morzsát felfogva, megindult a házmesterrel. A madarak azonban mindjárt utána
röpdöstek, szökdécseltek. Gyöngyösnének vissza kellett fordulnia, s a
kötényében maradt ételt is odaöntötte a „falánk szíveknek”. Az elkényeztetett
kis állatoknak azonban ez sem volt elég. Gyöngyösné hiába mutogatta nekik üres
kötényét, s a házmester is hiába hessegette őket, ők bizony csak szökdécseltek,
repdestek az asszony után, vállára, fejére szállva, csak bementek ők is
Gyöngyösnével a panasztevők lakására. S csiripelve hallgatták végig az asszony
védekezését.
Gyöngyösné mindenütt hosszan magyarázgatta, hogy neki nem
áll szándékában senkit sem sérteni, „inkább megtiszteltetésül szánta a verébnek
az úr nevét”. Azt is mondotta, hogy nincs egyebe, mint a verebei, az a kis
etetés, az a kis üldögélés közöttük s az a kis beszélgetés. Aztán ő életét is
köszönheti a verebeknek, mert mikor a bolondházban kellett lennie, senkije sem
volt a verebeken kívül, csak ezek látogatták őt, s ő igen sokkal adósuk…
Sem nyers, zavaros, közlékeny beszéde, sem verebeinek
csiripelése nem tudta megpuhítani a panasztévők hiúságát, még a házmester
jóindulatú mosolygása sem használt, s Gyöngyösné verebeivel együtt elkomorodva
ballagott le a lépcsőn…
Ezután csak idegen nevekkel szólítgatta a verebeit. Azelőtt
sem beszélt az emberekkel, most még jobban a verebei közé húzódott.
Idáig sohasem számlálgatta verébjeit, ahányan jöttek,
annyian ettek, mostantól azonban, mintha valami nagyravágyás szállta volna meg,
szerette volna, hogy minél több veréb legyen körülötte, hadd lássák az emberek,
hogy ő csak nem hagyja cserben a látogatóit.
Éjszaka is egyre kevesebbet aludt. Már alig várta, hogy
hajnal legyen, egyre nagyobb s nagyobb etetőpapírokat rakosgatott ki, s ha
megjöttek verebei, lelkükre beszélt, hogy ne legyenek irigyek, s hívják a
többit is! Elférnek azok is nála! Ez a szép beszéd azonban nem sokat használt,
úgyhogy a jó asszony nemsokára kiállt a ház elé, s az útról csalogatta be a
verebeket az udvarra, úgyhogy azok napról napra sokasodtak, s minthogy hideg
tél jött, annyira megszaporodtak nemsokára, hogy hiába terített alájuk
„lepedőt” a jó asszony, „hogy tisztességemre vigyázzatok”, s hiába dorgálta
őket, hogy „tinéktek is van ám böcsületetek”, meg hogy „úgyis sok a mi
haragosunk”, a szárnyas vendégek sehogy sem akarták megérteni őt, s úgy teleszemetelték
az egész udvart, hogy egy nap a házmesterrel együtt maga a háziúr jött
meginteni Gyöngyösnét.
Az asszony, amikor meglátta a háziurat, ezt a nagy hatalmú
embert, mindjárt érezte, hogy valami igen nehéz ügyben jöttek hozzá. Hirtelen
felkelt verebei közül, s mintha nem is feléje szándékoznának az urak, bement
szobájába, becsukta ajtaját belülről. Hiába zörögtek nála, ő csak nagyokat
nyögött. A házmester azonban erősen megdöngette ajtaját, s az ablakon kiáltott
be hozzá:
- -
Hallja-e , Gyöngyös néni? Nem lehet ám tovább csinálni a dolgot!
- -
Már hogy mér? – kérdezte nyögve Gyöngyösné.
- -
Mert vagy maga, vagy a verebek!- felelte a házmester. A háziúr pedig így szólt:
- -
Nem hagyhatjuk a házunkat, jóasszony…
- -
Jaj de beteg vagyok! – felelte Gyöngyösné szüntelen, s mikor az urak
eltávoztak küszöbe elől, nagy félelemmel, óvatossággal dugta ki a fejét, s
hosszú beszédben kérte verébkéit, hogy ne jöjjenek aztán olyan sokan, mert
különben neki magának is el kell majd innét mennie. Nem lesz hol meghúzódnia, s
akkor még annyit sem tehet érettük, mint amennyit idáig tett…
A verebek azonban, amily könnyen engedtek a csábító
hívásnak, éppoly kevéssé akartak hallgatni a kérő búcsúztatóra. Nemhogy megkevesbedtek
volna, hanem nap nap után egyre többen jöttek. Jóllakottságukban,
féltékenységükben folyvást a háztetőn tanyáztak, s csiripelésükkel folyton
újabb seregeket csaltak be a házba. Gyöngyösné hüledezve látta, hogy
fegyelmezetlen, szemetelő hordáikkal mint telik meg az udvar, folyosó, tető, s
bár azt is észrevette, hogy s mint jár káromkodva a háziúr a házmesterrel fel s
alá, s a lakók is már künn álldogáltak mindenütt az ajtajaik előtt, ő rémült
örömmel csak szórta, szórta verébjeinek a morzsákat, míg a házmester erővel be
nem tuszkolta odújába. A derék házőrző azután rázárta az ajtót, majd a házi
fecskendővel kergetni, irtani kezdte a meglepett verébhordácskákat, akik
csipogó, repeső zajjal, s ijedtükben még egy végsőt szemetelve menekültek a
háztól, ahol annyi áldásban volt részük. A lakók a hidegben is kiálltak a
folyosóra, és kárörömmel nézegették a verebeket s a háziurat, aki személyesen
ügyelt fel a nagy tisztogatásra…
Gyöngyösné pedig bebújt az ágyába. Sokáig nem látták, nem
hallották a szomszédok, később azonban újra kihallatszott erős, recsegő hangja
a szobából: hol mentegette magát szárnyas rendjei előtt, hol pedig éppen úgy
beszélgetett magában, mintha szobája tele lett volna verebekkel. A szomszédok
azonban egy verebet sem láttak nála, nyilván ugyanazok a verebek látogatták meg
őt, akik annak idején a bolondházban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése