Kosztolányi Dezső: Szegény kis beteg

A kis beteg már nyolc év óta feküdt az ágyban. Egész kicsike volt még, mikor az ágynak dőlt, s azóta megnőtt a vánkosok és paplanok között. Szívós, vékonyka teste mindennel dacolt. Az állapota azonban nem fordult se jóra, se rosszra. Ha az orvos esténként megvizsgálta, felállította az ágyban, gyertyát emelt feléje, s a gyertyafény átszűrődött a testén, látni lehetett a vére sápadt vörösségét, mint amikor a tenyerünket a fény elé tartjuk. Még a szíve is láthatóan ugrándozott girhes bordái között. Olyanforma képet nyújtott ez a hitványul összefércelt test, mint a hüllő a vivszekciós kés alatt. Nem maradt semmi titokban. Az üterek kopogását hallani lehetett, a csontok, az inak mozogtak, a természet műhelye, a vérszivattyúk és a titkos emeltyűk a szemünk előtt végezték funkciójukat. Más test már semmivé olvadt volna a láz tüzes kemencéjében. Az ő teste azonban azbesztből volt. Annyi idő múltán is megmaradt egy kevés maradék húsa, s ez se nem nőtt meg, se nem apadt, tartotta benne a lelket.

-          - Ez se éli meg a tavaszt – mondották a cselédek nyolc év óta, minden télen.

Délelőtt csendes volt. Ágyába vette a két csengettyűkörtét, és elkezdett csengetni. A betegsége elején felfedezte, hogy a vékony és az éles csengettyű éppúgy cirpel, mint a tücsök.

A konyha, az előszoba, a cselédek kamrája reggeltől estig zengett is, akár a holdas éjszakákon a mező, ahol ezer és ezer kis rovar tart koncertet. Nyolc év óta nem némultak el a csengők.

Csak este hagyta abba. Ekkor jön a láz. Alattomosan és ravaszul mindennap megérkezik. Először végiglúdbőrzik a testén, aztán számumot lehel az arcára és kigyújtja a szemeit, körülgyűrűzi csípőit, a paplan alá kúszik, s a kis beteg sokszor azt hiszi, hogy tűz van, félreverték a harangokat és jajveszékelnek.

Ilyenkor felül az ágyában. Félénken körülnéz, hogy szemlét tartson az otthoniakon, mellette vannak-e mindnyájan. A família tudja kötelességét. Senkinek se szabad hiányozni. Az orvosságos üvegeket meg a porokat elrendezik az éjjeliszekrényen, a csöbröket az ágy mellé állítják, a villamoslámpákat kicsavarják, kivéve azt, amelyik homályos tejüvegben a szoba sarkában dereng. Halkan meggyújtják a laterna magica olajlámpácskáját, s a lepedőre színes képeket vetítenek. A kis beteg szereti ezeket az ezerszer látott képeket összekeverni a láz vízióival. Különösen A zöld ördög-öt kedveli . A család már unja, de csodálkozik, úgy tesz, mint hogyha érdekelné. Mindez nagyon hasonlít egy vallásos ceremóniához. A lázat, az ismeretlen és félelmetes istenséget este beengedik az ajtón, a beteg celebrál, az ágy az oltára és a család a segédlete. Csendes misét mondanak a láznak. Hogyha nyugodtan megy, a beteg elégedett. De néha valamelyikük elkésik.

-          - Janka – nyöszörög a beteg.

A másik szobából előkerül egy szőke, hervadó leány, a nénje.

-          - Apa.

Az apa, a  kövér, kopasz gyógyszerész, otthagyja a piruláit, a tégelyeit, és az ágy mellé ül.

-          - Anya – szól még egyszer, és megragadja az anyja sovány kezét.

Amikor mindnyájan együtt vannak, lassan leülnek az ágy mellé, és a sötétben várnak.

-          - Itt a láz – mondja a gyerek ünnepélyesen, és megtapintja forró fejecskéjét.

Aztán órák hosszat ülnek együtt. Időközben a beteg elalszik, s az ápolók lábujjhegyen, egyenként átlopódznak a másik szobába, hogy valamit vacsorázzanak, de sietniök kell, mert a beteg felébredhet, és meglepheti őket.

2

Az apa puha, olvadozó szívű ember. Nem lehet tudni, mikor könnyezik, mert kék szemei a jóságtól, a meghatottságtól, a gyengeségtől állandóan nedvesek. Imádja a családját, azzal a szeretettel, amelyre csak nagyon gyenge és nagyon önző emberek képesek. Nyolc évvel ezelőtt, amidőn a háziorvos közölte vele a fia betegségét, és a leggondosabb ápolást rendelte neki, maga köré gyűjtötte a családját, és ezt mondta:

-          - Ezért a gyerekért mindent.

Irgalmas szívű keresztény lévén – csupa könny és részvét – gyakran beszélt a betegek hatalmas társadalmáról, amely tőlük függetlenül éli mély és ismeretlen életét. Az egészségben pedig valami önző és csúnya dolgot látott. Már akkor is lelkiismeret-furdalást érzett, amidőn kiment az utcára, és egy-egy pillanatra elfeledte az ő kis betegét. Családja hasonlóan gondolkozott. Nyolc év alatt leszokott a nevetésről.

A kis beteghez három orvos járt. Édes borokat, drága ételeket evett. A harmadik évben azonban már nemcsak ő csöngetett, de a külső ajtón, egyre hevesebben, egyre kitartóbban csengettek a hitelezők is.

Az apa hősiesen viselte a sorsát. Szobájukból eltűntek a fölösleges bútorok, a tükrös szekrények, a zongora, a képek, amelyik csak a hiúságot szolgálják. De a kis beteg szobája ragyogott.

3

Tavaszkor még csupa virág volt a ház. Fehér és halványlila virágok nyíltak a kertben. Az erőszakos tavasz szorította a kis vidéki házat, a rügyező gallyak verték az ablakokat, átölelték a falakat, és egy-egy lomb betolakodott a betegszobába is. Minden vázában virágok álltak. Az ágyat a család elborította ibolyával és orgonával.

Egy délután a lány óriási csokrot hozott a kis betegnek.

-          - Minek ez – szólt komoran, és eldobta a paplanáról. Gyanakodva nézett a nénjére.

Janka másnap nem volt otthon. Csak este érkezett meg cseresznyés, tavaszi kalapban. Egy fiatalember kísérte, félénk, kedves, jómodorú fiatalember. Az ő kezében is virágcsokor volt.

A patikán át surrantak fel a másik szobába, hogy a kis beteg semmit se tudjon róla, s a szülők gyengéden segítettek a fiatal szerelmeseknek. Estefelé azonban a beteg izgatottan kérdezte:

-          - Ki van itt?

-         - Senki – felelte az anya.

-         - De én hallok valakit.

-          - Nem, gyöngyöm, a szél.

A kis beteg elkomorodott, de ezzel egyelőre el volt intézve a dolog. A szerelmesek mindig tolvaj módon lopództak be a szobába, és visszafojtott lélegzettel figyeltek, nem hallja-e meg a lépéseiket?

Egy hónap múlva azonban már nem lehetett titkolódzniok. A fiatalembert bevezették a szobájába.

-          - Ki ez? – kérdezte a beteg ingerülten.

Cukrot és narancsot hozott neki, s odatette a vánkosára.

-          - Nem kell – mondta közönyösen.

Félszegen, tanácstalanul állott előtte az udvarló, és a lány lesütötte a szemét, mintha ítélőbírája előtt lett volna. Aztán halálos zavarban megint átmentek a másik szobába. Alig ültek ott egy darabig, újra hívta a nénjét, tegyen borogatást a fejére, igazítsa meg a párnáját, adjon be orvosságot.

Egy este ismét együtt voltak. Reszkető, virágos napokat éltek át a betegágy mellett. A vőlegény egyszer az ajtó mögé bújt, sietve karjaiba zárta a leányt, és megcsókolta a haját, a száját, a nyakát.

-          - Mit csináltok? – kérdezte a beteg, ijedten és hangosan. – Ott az ajtó mögött, ti ketten, mit csináltok?

Az anya megijedt, átment a másik szobába, az apa pedig erősen megfedette a szerelmeseket. Botrány volt. Egy szót se tudtak szólni. Mindketten úgy érezték, hogy vétkeznek a beteg ellen, és gonoszok az élet és az egészség nevében.

Aztán csak vigyázatosabban találkoztak, lehetőleg máshol, az utcán vagy társaságokban, s a fiatalember ritkábban kereste, mint azelőtt. Janka sokat sírt. Nyáron elutazott a vőlegénye. A fürdőből rövid leveleket írt, minden hónapban egyszer. Ősszel egyetlenegyszer sem látogatta meg. Janka újra az ágy mellett ült, és a beteg lassan-lassan kibékült vele. Borogatta a fejét, és olvasott neki, Verne Gyula regényeit olvasta. De mikor néha megállt, felébredt, és reászólt:

-          - Olvass.

A lány tovább olvasott.

4

Ősszel a beteg határozottan jobban lett. Az erős levesek, a finom borok új lelket adtak neki és húst, amit a láz megint elemészthetett.

Tél felé azonban hirtelen súlyosra fordult az állapota. Láza felszökött, félrebeszélt, mindenki a halálát várta. Dézsaszámra hordták be neki az udvarról a frissen esett havat, de úgy tetszett, hogy a hegyek és a folyók összes hűvössége se képes eloltani azt a poklot, amely abban a nyápic testben tombolt.

A család nem fásult el iránta. Minden lázroham új csapásként hatott reájuk. Kétségbeesett gesztusokkal jártak föl s alá a szobában mind a hárman.

Az anya egész éjjel talpon volt. Halvény, vézna szentkép, ott állt az ágy mellett, feltűrt ujjakkal, és könyökig vájkált a hóban, a fagyos vízben, és borogatta a beteg homlokát. Csak ő volt ébren. Ki-kitekintett az udvarra, a holdfényben reszkető háztetőre és az égre.

Ekkor hűlt meg.

Első nap köhögött, fájt a feje, de még mindig a beteg mellett aludt a díványon. Második nap lázt kapott. Harmadik nap ágyba kellett feküdnie a másik szobában, és hajnal felé meghalt tüdőgyulladásban.

Az apa szótlanul leemelte az ütőóra üvegharangját, és a mutatót megállította. Három óra volt. Kulccsal zárta be az ajtót. A beteg még aludt.

-          - Csak meg ne tudja szegényke – fuldokolt a könnyeiben, és a másik szoba felé mutatott.

A holttestet öltöztették a mosónők.

5

Reggel mégis megtudta. Összeráncolta a homlokát, és maga elé meredt. De nem sírt. Csak elgondolkozott, s tisztázta magában, hogy eztán a nénje rakja majd a fejére a hideg ruhákat. Ez szomorú volt.

Másnap délután temették az anyját.

Erre az időre egy távoli rokonuk jött hozzá, tapasztalatlan, félparaszt asszony, sötétzöld ruhában, vaskos kösöntyűkkel. Mindnyájan a temetésre mentek.

Ezt az asszonyt kezdettől fogva ellenséges szemmel nézte. Butának tartotta. A vánkosait nem tudja megigazítani, nem értett a hőmérőhöz, az orvosságoknak nevét sem tudta, bóbiskolt egy nádszéken, és a kezét összekulcsolva imádkozott, mint hogyha nem is az anyját, de őt temetnék.

-          - Jöjj ide – kiabált rá, amikor a másik szobából kivitték a koporsót.

A néni felugrott.

-          - Öltöztess fel.

A néni babrált a hálóingén.

-          - A köpenyemet.

-          - A papucsot.

Odaadta a papucsot.

-          - A vastag kendőt is – ordított türelmetlenül -, mert megfázom.

A néni gondosan bebugyolálta. Aztán óvatosan átnyalábolta, mint hogyha egy törékeny üvegszekrényt vitt volna, sokkal nehezebben, mint anyját a halottvivők, átcipelte a széles bordó karosszékre, és az ablak elé tolta, ahonnan látni lehetett a temetést.

Ott ült a kis beteg. A sok kendőtől szinte meghízott. Keményen és hősiesen bámulta az egészségeseket, akik nyugodtan járnak-kelnek az utcaköveken piros arccal, rugékony inakkal. Egyelőre azonban boldog volt. Négy párnán ült, magasan, nagyon magasan, egy trónon ült a betegség kis hercege, a láz fejedelme, és hallgatta a szíve heves verését, az élet csicsergését minden ízében, és arca elégedett volt, önérzetes és gőgös, semmiképp se hasonló egy angyaléhoz.

Megindult a menet. A zenészek az égnek fordították trombitáikat, és a délutáni csendet megreszkettette valami határtalanul bús rézmuzsika.

Az apa bódultan ment a koporsó után. Kopasz fejét langyossá fűtötte a nap, arcát foltok verték ki, orra vöröslött, mint hogyha részeg lett volna, és itta a sós könnyeit, amelyek az ajkára csurogtak, és durván csillogtak, mint a fehér pálinka.

A nénjét is látta. A napfényben csúnya és vén. Szőke hajára egy rossz fekete kalapot csapott. Utánuk a rokonok. Egy darabig szórakoztatta a menet, aztán elálmosodott, ásított, visszatért ágyába.

-          - Menjünk – diktált a néninek.

A néni reszketve fektette le.

-          - Várj – mondotta a beteg, amint az ágyában végignyújtózkodott. Összemorcolta szemöldökét, és parancsra emelte vékony karját. – Mérd meg a lázamat. Félóra múlva kinint kapok. Minden tíz percben új borogatást a fejemre. Minden negyedórában új kötést. Négy órakor a barna orvosságból egy evőkanállal. Ha elalszom, ne kelts fel. Az apa se keltsen fel. Csendesen menjen át a másik szobába. Érted?...