Paul Verlaine: Reggeli harangszó

Rőten, vörhenyes árnyalattal
viharzik, hánytorog, pezseg
s kitör a nyárutói hajnal
a vérző horizont felett.

Az álmos éj, a kék, a szende
sápad, szikrázik, eltünik
s nyugat, még árnyak közt remegve
rózsás szegélybe öltözik.

Füstöl-vibrál a róna távol,
a láthatárra hág a nap,
s a folyó egy rézsút-sugártól
mint meztelen kard, lángrakap.

Az ébredő dolgok neszébe
könnyű kis pára, köd vegyül,
mely hirtelen szökik az égbe
a lomb alól, füvek közül.

Még téveteg a táj, a róna
váltakozó alakja száz.
Egyszerre egy falucska foltja
tűnik fel. – Egy-egy néma ház

vak ablakai felragyognak,
s nagy sárga villám űzi meg
árnyát a csenddel telt pagonynak.
Itt-ott egy-egy torony mered,

A derengés meg a barázdán
ekevasakba ütközik,
majd nyomban, zsarnokul, mogorván
a kakasszó következik,

mely hirdeti, hogy itt az óra
éhtelen enni kenyeret,
szemet dörzsölni szélre-porra,
ríkatni a tengelyeket –

s füstöt fakaszt a háztetőkön,
kutyát ugatni ingerel,
a jólismert ereszkedőkön
lomha parasztot indit el,

míg éles, gyors harangütések
a felnőtt reggelt ellepik,
s mint szitkokból szőtt hajnalének
felszállnak, fel az istenig.

/Ford.: Tellér Gyula/