R. M. Rilke: Almáskert

Jöjj, mihelyt a nap lement az égről,
nézd az esti zöldben a gyepet:
nem olyan-e mindez, mintha régről
gyűjtöttük s őriztük volna meg,

hogy most, emlékekből, tűnt örömből,
új reményből, érzésből, alig
megtisztítva még a benti ködtől,
szerteszórjuk gondolatban itt,

düreri fák alatt, melyek érett
gyümölcsükben a munkás napok
súlyát hordják, szolgáló szerények
türelmével, s megpróbálva, hogy

lehet azt, mi mindenen túlárad,
még növelni s dúsan osztani,
ha önként, egy hosszú léten át csak
egyre tör, nő s hallgat valaki.

/Ford.: Rónay György/