Rafael Alberti: Elveszett Paradicsom

Századokon keresztül,
a semmiségen által
álmatlanul kereslek.

Mögöttem észrevétlen,
nem is surolva vállam,
halott angyalom őrt áll.

A Paradicsom hol van,
árnyék, ami te voltál?
Kérdésre csönd a válasz.

Városok nem felelnek.
Visszhangtalan hegyormok,
zord folyók, néma tenger.

Senki se tudja. Dermedt
népek állnak a parton,
akár egy síri szemle,

nem látnak. Bús madárkák,
trillák kővé meredve,
röptök, megtébolyodva,

vakok. Semmit se tudnak.
Naptalan, régi, lankadt,
már mérföldekre gyenge

szelek, kiégve kelnek,
máris visszazuhannak,
hanyatt, szavuk se hallik.

Formátlanul, feloldva
a bennrejlő igazság:
szökik az ég előlem.

Világ végére érve,
szélére mindeneknek,
megcsusszanó szememmel,

elszökik a reménység,
hogy sötét szurdokokban
zöld oszlopsorra leljek.

Ó, árnyak szűk nyílása!
Világ vágyakozása!
Kavargó ezredévek!

Csak vissza! Vissza! Néma
sötétség borzadálya!
Hová zuhant a lelkem!

- Holt angyalom, fel, ébredj!
Hol vagy? Világosítsd meg
nekem a visszaútat. -

          

Csend van. És újra csak csend,
Lüktetés sincs az éji
végtelenség erében.

Veszett Paradicsom, te!
Elvesztél, mert kereslek
fény nélkül, mindörökre.

/Ford.: Somlyó György/