Reményik Sándor: A megjövendölt vég

Eltűntél…
Fázom…
Nincs lelkemben egy atomnyi meleg.
Hogy ragyognak a hideg magasságok - -
Most melyik csillagon keresselek?

Azt beszélik, hogy jövendöltél rólam.
Próféciás szavad
Nem jósolt nekem hosszú életet.
De megjósolta „Naphimnuszomat”,
Valami sosem hallott „ hattyúdalt”,
Valami izzó fény-szökőkútat,
Valami végső gejzir-költeményt,
Mely szörnyű nyomás alól fellobog,
S én benne perc alatt elhamvadok.
Megjósoltad: még törni fog az Isten,
Őrölni, zúzni és gyötörni fog,
Hogy kivésse és kitépje belőlem
Az utolsó dalt:  igazán nagyot.

Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed
Ezúttal mégis, mégis tévedett.
Az én hangszerem: hiábavalóság,
Assisi lantját más fából faragták.
Gyötör engem az Isten, de mi végre?
Nem üdvösségre, csupán bűnhődésre.
Nem látom betelni próféciádat,
Ahogy többé Téged, Téged se látlak…

Téged láthatni egyszer idelenn:
Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.
Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,
Nekem már nem lehet naphimnuszom.
Se vers-gejzirom, fény-szökőkutam,
Csak tűrve rótt, tüske-teli utam.
Ki tudja, még milyen hosszú utam…

Eltűntél…
Fázom…
Mégis:
Ahányszor lesz még titkos moccanásom,
Halk rezdülésem, ködös villanásom
A nap felé,
Az örökkévaló Szépség felé,
Feléd - -
Mindig azt fogom hinni: most, ez az,
Ez a naphimnusz kezdő hangolása,
A fény-szökőkút szökni akarása:
A megjövendölt drága, drága Vég.