Reményik Sándor: Ének anyámról

Ó, most adj erőt Isten, Istenem,
Hogy méltón zengjen árva énekem
Róla, ki csöndes

mártir volt szegény,
S hang nem hatolt be két szegény fülén.
Meghalt a hang – rég meghalt Neki -
Fülébe szóltak még gyermekei
Odatapasztva forró ajkukat -
Aztán e szalmaszál is elszakadt.
A betű maradt csak, a holt betű,
Élő hang helyett ó be keserű.
Aztán – szelíd, vigasztaló barát -
Szemén át jött el hozzá a világ.
Hogy csüggött e két drága szürke szem
Szánkon: mit mondtunk: igen-e vagy nem,
S próbálta kínlódva olvasni le
Szemmel, mit fel nem fogott a füle.
Ki jót akart: mellételepedett,
S írt neki – én nem írtam eleget.
Ifjan még sorsa ellen lázadó,
Később csupa bölcs rezignáció:
Virágot ápolgatott, olvasott,
Ha házi gondja olykor elfogyott.
A fecske megérkezett csicseregve
S nem hallotta – ó pedig úgy szerette.
Beethovent zongorázott a leánya -
Búsan támaszkodott a zongorára.
Tapsok közt olvasott fel a fia -
Nem tudta, milyen verse hangsúlya.
A rádiót – be jó – nem érte meg.
A mennydörgésre csak megremegett.
A nagy harang ha szólt Szilveszter-éjjen,
Ő ült akkor is fojtó csöndességben.
Fájtak benne madarak, gyermekek,
Csak a néma virág nem sebezett.
Ha van igazság, hallania kell
Most mindent, ami lelket fölemel.

Madarak ezerhangú kórusát
A tavaszodó mennyországon át.

Beethovent, amint maga dirigál
S zenekarában ezer angyal áll.

A konduló, mély, érchangú harangot,
Amit idelenn közelről se hallott.

A gyermekeit és az unokáit,
Ahogy hangjuk fölhat a mennyországig.

Itt örök csendre kárhozott füle
Ott örök muzsikával van tele.

S ha Isten van, meg nem szűnik soha
E mindent-kárpótló szimfónia.