Fábián Géza: Özvegy asszony

A falu végén áll a kunyhó,
Benne haldokló mécs-világ.
Öreg asszony mellette bókol
S olvasgatja a bibliát.

Imádkozik! – oh! nem magáért,
Hisz kész a nagy útra már:
Mosolygva néz a mára vissza
S holnapra – megnyugodva vár.

Magával réges-rég leszámolt,
A lelke másért sem remeg,
Kik szive üdvösségi voltak,
Rég sirban már a gyermekek.

Imádkozik. Egész szivével,
Hitből, szokásból is talán.
Majd reszkető, száraz kezével
Végig lapoz a biblián.

Végső lapján az ócska könyvnek
Fölirva nehány régi sor.
Te drága kéz, ki ide irtad,
De réges-rég porladozol!

S hogy az avult irásba bámul,
Fátyolt von a köny agg szemén.
Azért csak nézi. Hiszen régen
Könyv nélkül tudja már szegény.

Ezt az első sort akkor irták,
Mikor asszonylett. Jaj de rég!
Ez itt alább, mikor az elsőt,
A legszebbet keresztelték.

Alább még egy sor. Fia volt az,
Jobbat az Isten soh’sem ad,
De hát mit ért? – Harminczhat éve,
Nagy-Sarlónál csak ott maradt.

Még egy, ez leányka volt. Apjával
Együtt temették egy napon,
Utoljára ment el az első,
Az édes-büszke hajadon.

Ezt a három sort ő irá be,
A betük össze-vissza mind,
Mintha – mely a nőt összetörte -
Ők is viselnék ezt a kínt.

A mécsbe néz. Hosszan, sokáig.
Látja őket a fényen át,
Fonnyadt kezével megsimítja
Hó-fürtét s ránczos homlokát.

„Én Istenem” – gügyög magában -
„Vajjon meglátlak-é megin’?
Hisz már nekem nincs oly sok hátra,
Én édes, kedves lelkeim!”

Ilyenkor oszt’ a bibliában
Megzörren mindenik levél,
„Meglátod őket” hallja tisztán:
„Meg! Nem sokára már! Ne félj.”