Reményik Sándor: Szerenád oda túlra

Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy nem lehetsz velem.

Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindig megenyhített.

Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.

Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve én is föltekinthetek.

Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: „Fiam, ne fáraszd magad.”

Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket.

S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
„ Ó, fiam, - csak ne olyan szomorút…”