Southwell Róbert: A lángoló gyermek

 

Érc-szürke téli éj vala: reszkettem, hullt a hó
S hő vert ki mégis hirtelen, a lelkemig ható:
Míg félve pillanték körül, hogy mellettem mi ég,
Egy lángoló szép gyermeket himbált az éji lég.
Bár testén átizott a fény, oly sürü könnye hullt,
Hogy lángja elhalt, majd a könny hevén ismét kigyult.
„Jaj” mondta, most születtem s bennem hév szikra füt,
Mégsem melegszik más szive az én szivem körül!
Tövises ágak fütik át a keblem, e szűz kohót,
Bu füstje száll, bün hamva gyül – de jóságom lobog.
E hőt törvény élesztgeti s táplálja égi kegy,
Megolvad benne salakos lelked mint érc-elegy
S ha majd kellő formát veszen a megmunkált anyag,
A vérem hullik, hogy vele tisztára mossalak.”
Ezt mondta s eltünt mint az árny, mely foszlik, elsuhan
S akkor jutott eszembe, hogy Karácsony éje van.

 

/Ford.: Szemlér Ferenc/