Számomra ismeretlen költő: Cincér utfi és szöcske pajtás

Távolugró verseny
volt a bükkerdőben.
Jöttek a bajnokok
mindenfelől bőven.

Cincér urfi büszkén
fente a nagy bajszát.
Fennen becsmérelte
mind a többi fajtát.

-Akkorát, mint én,
-szólt -
nem ugrik át senki!
Megmutatom nektek,
hogy’ kell svungot
venni! –

Szöcske pajtás nem
szólt,
csak hallgatott békén.
Gondolta magában:
-Meglátjuk a végén.

Bezzeg aztán mikor
ugrani is kellett,
Cincér komától biz’
nagyon kevés tellett.

Erőlködött szörnyen,
de mit ért? A lába
beleakadt mindég
a hosszu bajszába.

Akárhogy is akart
ugrani előre,
bizony csak szánalmas
mászás lett belőle.

Szöcske pajtás viszont
neki iramodott
és akkorát szökkent,
hogy porzott a homok.

Ő nem hencegett, csak
ugrott, mikor kellett,
övé lett a nagydij,
a szamóca-serleg.

Lekonyult bajusszal
retirált a másik.
Igy jár mindig, aki
csak handabandázik.