Számomra ismeretlen szerző: Elefánt a fán

Azt mindenki tudja, hogy az elefánt nagyon okos állat, de még a legokosabb elefántok is voltak egyszer kicsinyek. No már most a dolog ugy áll, hogy az elefántfiókák semmivel sem okosabbak az emberfiókáknál. Ha valami épületes pajkosságról vagy arról van szó, hogy rossz fát kell tenni a tűzre, hát erre az elefántfióka éppen olyan könnyen kapható, mint akármelyik kis pajtásunk. Sőt talán még inkább. Mert az őserdők irdatlan sürüjében, ahol a nemes elefántnemzet tanyázik, bizony sokkal több alkalom adódik a csinytevésre.

Azt a kis elefántbocit, akinek a huncutságáról most szó lesz itt, Maribunak nevezték. A nagybátyja adta neki ezt a nevet, a derék Fürészfül bácsi, aki viszont annak köszönhette a cimét, hogy szeretett elkalandozni a törzstől. Barangolásai közben ugyanis sürün keveredett szóváltásba az őserdő többi vándorával s ennek mindig a füle adta meg az árát. Alaposan megtépázták bizony, hogy a végén már egészen olyan volt mint a fürész éle. No de azért nagyszerü vén fickó volt Fürészfül bácsi és ami a fő dolog, nagyon szerette a virgonc kis Maribut. Mikor a szülei valami illetlenségért meg akarták paskolni az ormányukkal ( ott ez a szokás a sarokba térdepeltetés helyett), a jószivü nagybácsi mindig védelmébe vette az öcsikét ( ha ugyan a közelben volt és nem csavargott éppen valami más vidéken.)

-          Ugyan, ugyan – trombitálta ilyenkor jókedvüen, az ormányát barátságosan lóbálva – hagyjátok már szegény kicsikét. Jusson eszetekbe, hogy mi is voltunk gyerekek valaha.

-          Csak hallgass, jómadár, - dörmögte Maribu papa mérgesen – tudjuk, hogy haszontalan lurkó maradtál vén korodra is, holott már igazán benőhetett volna a fejed lágya. Különben pedig légy szives és ne szólj bele a dolgomba. Ugyis eléggé elkényezteted a kölyköt. Ideje, hogy jól elnáspángoljuk, különben sohasem lesz belőle jóravaló agyarasfi.

Látnivaló ebből, hogy az őserdőben sem fenékig tejföl az elefántfióka élete. A dolog vége azonban rendszerint az lett, hogy Maribu a nagybácsi lábai közé menekült, ahonnan nem is lehetett előcsalogatni, amig a veszedelem el nem vonult buksi feje fölül. Igy azután ép bőrrel uszta meg az atyai szigor kitörését.

Hála a fáradhatatlan oltalmazónak, Maribu sulyosabb következmények nélkül folytathatta apró-cseprő gonoszkodásait. Nem mintha rosszindulatu jellem lett volna, ő egyszerüen csak szórakozni akart és valóban nem tehetett róla, ha eleven természete miatt néha vásott fickónak látszott. Maribu életében is elkövetkezett a nevezetes korszak, amikor véget ért a szabad, vidám játszadozás. Iskolába került. Persze az őserdei iskola sok tekintetben különbözik azoktól, amelyekben az egyszeregyet és az ábécét tanitják. De azért mégis iskola.

Csepp csodálkoznivaló sincs azon, hogy Maribu bizony néha unta magát az iskolában és vágyakozva gondolt a szép napokra, amikor még szabadon csatangolhatott erre-arra, kergethette a fényes szárnyu szitakötőket és nem kellett tanulással erőltetnie a kobakját. No már most egy reggel, amint nagy szomoruan baktatott az iskola felé, észrevette ám, hogy Fürészfül bácsi éppen utra készülődik. Maribu gondolt egy nagyot és merészet. Ahelyett hogy az iskola felé vette volna az utját, követni kezdte a bácsikáját. A nagy, rengetegerdő felé mentek.

Fürészfül sokáig nem pillantott hátra, de amikor aztán mégis megtette, majd leesett az agyara, ugy meghökkent.

-          Szedte-vedte, lánchordta kis nebulója, hát te hogy’ kerülsz ide? – ripakodott Maribura.

Az öcsike azonban nem ijedt meg.

-          Elszöktem utánad, bácsika – felelte vidáman.

Fürészfül tünődve vakarta a fejebubját az ormányával.

-          No, ezt jól megcsináltad, lurkó, teringettét. Hanem ha már itt vagy, hát üsse kő. De annyit mondok szedd a lábod és maradj mindig a nyomomban, mert nem szeretném, ha eltévednél.

Tovább folytatta az utját, de közben hátra-hátra tekintgetett. Egy ideig nem is volt baj. Maribu derekasan ügetett. Nem volt nehéz dolga, hiszen a bácsikája ösvényt tört előtte az egymásba fonódó lombok, kuszónövények és indák tömegében. Maribu szive boldogan dagadozott, hogy ott járhat Fürészfül nyomában, az őserdő nagy utján, ahová a többi fióka sohasem merészkedett.

Minden rendben lett volna, ha egy mákszemnyi csöpp hangyácska nem akadt volna az utjukba. Tudni kell ugyanis, hogy a nagy, hatalmas elefánt egyetlenegy valamitől fél ezen a kerek nagy világon és ez az egy valami nem más, mint a picike hangya. Ugye, különös? De igy van! Fürészfül bácsi még az elefántok közt is kitünt bátorság dolgában, hiszen nagy csavargó volt őkegyelme.De a hangya előtt ő is megretirált.

A hangyácska ugyanis ismeri az elefántok gyöngéjét és egyenesen az ormányukba mászik. Már pedig az ormány belseje rettenetesen csiklandós. Az ember talpa is eléggé csiklandós, de ez gyerekjáték az elefánt ormányához képest. Ha a hangya belemászott, az elefánt megbolondul és kínjában az eget is bőgőnek nézi, ahogy mondani szokás. A hatalmas nagy állat egyszeriben elveszti a fejét, megfeledkezik minden okosságáról és ugy vágtat cél nélkül, össze-vissza az őserdőben, mint a megkergült birka.

Nos hát, Maribu hirtelen csak azon vette észre magát, hogy a bácsikája az égnek tartja ormányát, keservesen elbődül, aztán se szó, se beszéd, ugy elvágtat, hogy csak ugy recsegett körülötte a felbolygatott őserdő.

Egy perc sem telt bele és a kis Maribu egyedül maradt az őserdő közepén, messzire a szülői hajléktól. Bezzeg, bánta már alaposan, hogy elszökött az iskola elől. Szivesen ült volna már a többi fióka közt, de hát fogalma sem volt róla, hogy merre van az iskola. Fürészfül bácsi pedig ugy eltünt, hogy hire-pora sem maradt.

Szégyen ide, szégyen oda, Maribu lecsücsült a hátsó lábacskáira és zokogni kezdett, mint akármelyik kisgyerek, ha eltéved. Rémülete még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy különös, barna alakok tünnek elő a fák közül.

Maribu még sohasem látott ilyen furcsa teremtéseket. Két lábon álltak, a mellső lábukkal pedig fürgén hadonásztak. A legkülönösebb az volt, hogy hiányzott az ormányuk. Két lyuk volt a helyén, alatta szélesen vigyorgó száj, mely össze-vissza makogott mindenfélét. Majmok voltak.

Ugy látszott, hogy a majmok nagyon megörültek a kis elefántfiókának. Maribu annál jobban megijedt tőlük. Félt, hogy bántani fogják. Nem tudta elképzelni, hogy micsoda lehet ez a különös szerzet? Az elefánttábor közelébe ugyanis sohase merészkedtek a majmok s igy Maribu sem ismerhette őket. Az iskolában éppen ma tanultak volna a majmokról, de hát Maribu elszökött a tanulás elől.

A majmok azonban egyáltalán nem bántották. Bohókás mozdulatokkal körülugrálták, cirógatták, becézték s közben vidáman kaffogtak. Maribu hamarosan rájött, hogy nem akarnak rosszat vele s ennek ugy megörült, hogy abbahagyta a sirást. Kezdte érdeklődve figyelni uj pajtásai játékát. Pár perc mulva már maga is vigan játszott velük.

-          Hiszen ezek nagyon jóravaló lények – gondolta magában Maribu.

Észre sem vette, hogy esteledni kezdett. Ekkor körülfogták és egyesült erővel felcipelték egy hatalmas fára. A majmok a faágak közt laknak és természetesnek találták, hogy Maribu is ott éjszakázzon. Persze, ez nem ment könnyen, mert az elefántoknak nem szokásuk fára mászni. Jóravaló agyarasfi még sohasem tett ilyesmit. De a szükség törvényt bont. Maribu majmok közé keveredett és most alkalmazkodnia kellett a majomszokásokhoz.

Egyszer-kétszer bizony le is pottyant. Szerencsére a lehullt levelek vastagon feküdtek a földön és igy nem esett nagyot. Végre két erős ág közé beszoritották ugy, hogy elég kényelmes fekvőhelye volt. Itt azután a sok fáradtság és izgalom következtében hamarosan el is aludt. Igy lett Maribu az első „fánlakó” elefánt.

Éjszaka többször is felébredt arra, hogy mindenféle vadállat orditozott az erdőben. Szomoruan szepegve gondolt a kényelmes, otthoni fekvőhelyére. Bezzeg, az elefánttábor közelében semmiféle állat nem mert lármát csapni. No, de most már késő bánat.

-          Sohasem szöktem volna el az iskola elől – piszmogta magában bünbánóan – ha ezt tudta volna.

Amint igy busult magában, egyszerre csak hopp, lepottyant a fáról. De nem a földre esett, hanem valami mozgó tárgyra. Jól megkapaszkodott s lám, mi derült ki. Fürészfül bácsi hátán találta magát, aki éppen akkor ügetett vissza az elefánttábor felé.

Lett persze nagy öröm odahaza, hogy Maribu megkerült, de azért a pacskolás sem maradt el.