Szergej Jeszenyin: Vádlón ne kutass a szivemben

Vádlón ne kutass a szivemben,
megvetlek örökre, ma lásd,
de imádom a fényt a szemedben
s a ravasz hitetést, a csalást.

Holtként kiterülve fekszel,
s kérdőn hajolok föléd:
a róka halált így színlel,
s ragadoz hollócsemetét.

De ki bánja? Ölelj: sose félek.

Hamis úgyis e vad lobogás.
Lelkem viharedzett lélek,
sokat érte goromba csalás.

Nem téged imádlak, drága,

csak árny vagy, echo-zene:
arcodban a más arc álma,
akinek csoda-kék a szeme.

Az a másik tán sose jámbor,
s látszatra – ki tudja? – hideg,

de a léptei fénysugarától
lelkem zuhatagja remeg.

Ilyet árnyba, tudom, sose vonhatsz,
s elmégy, ha akarsz, ha nem.
Te még befelé se mondasz
hazugságot szeliden.

Megvetlek téged örökre,
de végül is ezt rebegem:
ha a menny s a pokol nem lenne,
kitalálnánk, hogy legyen.

/Ford.: Weöres Sándor/