Wladyslaw Broniewski: Holt kedvesem keze

Odafenn csillag hull Kelet felől,
elsüllyed nyíló virradat tejében,
fölötte Dél Keresztje elmerül
az antracitszín, mozdulatlan égben.

Mellettem ciprus őrzi a homályt,
komor fejét az égbe rejti mélyen, -
komor fejemmel, mindent tudva már,
kezem-tördelve állok az erkélyen.

A szél kék köddel kél a tengeren,
borospoharam már üresen ásit,
csillag ragyog fel benne hirtelen
és megtörik, mint odafenn a másik.

Tán annak homlokáról hull ilyen
csillag, ki elszáll, lét határain túl?
Nem – poharamban egy csepp húnyt ki lenn,
borom cseppjében – könnyem, mely megindult.

S kék-ezüst köd lebeg felém megint,
lágyan megérint szétfoszló alakja.
Mondd, kedvesem, te jártál éppen itt,
te kezed simult szelíden hajamra?

Keleten hajnal gyúlt ki rózsaként,
a nap, mint teli tál, az égre ráfolyt.
Poharam eltört. Álmom ködbe tűnt,
A simogató kéz egy cipruság volt.

/Ford.: Kerényi Grácia/