Egyszer a Nyár nagyon megharagudott
az emberek országára. Azt mondta, hogy hálátlanok és nem becsülik meg, amit
nékik ad, mindég többet szeretnének. Haragjában az egész országot
odaajándékozta a Télkirálynak és megfogadta, hogy többé be nem teszi ide a
lábát. A Télkirály megörült a dolognak, hamar elfoglalta az emberek országát,
berendezkedett, mint aki örökre ott akar maradni, palotát épített magának a
legmagasabb hegyen, csupa jégből, hóból, az utakat fehér hóval hintette be,
hogy könnyebben járjon rajta a szánkója, erdőre, mezőre fehér bundát terített,
az ablakokra jégvirágot rajzolt.
Az embereknek eleinte tetszett a mulatság, bent ültek a jó meleg szobában, nem kellett dolgozniok, táncoltak, aludtak, azután megint táncoltak. De végre, mikor már esztendeig tartott a tél, megsokallták a hosszú farsangot. Elfogyott az ennivaló, erdőn, mezőn a hótakaró alatt semmi sem termett, ember, állat megunta az örökös hideget. De hiába. A Nyár haragudott, feléjük sem nézett.
Hanem a Tavasztündér megsajnálta az embereket. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajtuk. Befogatott virágos kocsijába, elrepült az Óperenciás tenger partjára, ott lakott egy ezeréves boszorka, attól kérdezte meg, mit csináljon.
A boszorka adott is jó tanácsot, a Tavasztündér szélsebesen hazarepült, felöltözött legszebbik ruhájába és elment a Télkirály palotájába vendégségbe. Ahogy az őrt álló jégvitézek meglátták a Tavaszt, egyszeriben melegük lett és olvadozni kezdtek. A Tavasztündér mosolygott. Mosolygásától elolvadt a palota fala is, elolvadt az úton a hó, elhervadt az ablakokról a jégvirág és mire Télkirály felébredt álmából, csak annyi ideje volt, hogy hamar felüljön viharlovára és elrepüljön messze, messze. Attól félt, hogy a tündér mosolygásától még ő is el talál olvadni.
Akkor a tündér teleszórta virággal a földet, erdőn, mezőn megcsendült a madárdal, az emberek sietve munkához láttak és hálás szívvel, nagy örömmel fogadták a megbékült Nyarat. Többé bezzeg sohasem panaszkodtak, hogy kevés nékik, amit tőle kapnak!
Az embereknek eleinte tetszett a mulatság, bent ültek a jó meleg szobában, nem kellett dolgozniok, táncoltak, aludtak, azután megint táncoltak. De végre, mikor már esztendeig tartott a tél, megsokallták a hosszú farsangot. Elfogyott az ennivaló, erdőn, mezőn a hótakaró alatt semmi sem termett, ember, állat megunta az örökös hideget. De hiába. A Nyár haragudott, feléjük sem nézett.
Hanem a Tavasztündér megsajnálta az embereket. Törte a fejét, hogyan segíthetne rajtuk. Befogatott virágos kocsijába, elrepült az Óperenciás tenger partjára, ott lakott egy ezeréves boszorka, attól kérdezte meg, mit csináljon.
A boszorka adott is jó tanácsot, a Tavasztündér szélsebesen hazarepült, felöltözött legszebbik ruhájába és elment a Télkirály palotájába vendégségbe. Ahogy az őrt álló jégvitézek meglátták a Tavaszt, egyszeriben melegük lett és olvadozni kezdtek. A Tavasztündér mosolygott. Mosolygásától elolvadt a palota fala is, elolvadt az úton a hó, elhervadt az ablakokról a jégvirág és mire Télkirály felébredt álmából, csak annyi ideje volt, hogy hamar felüljön viharlovára és elrepüljön messze, messze. Attól félt, hogy a tündér mosolygásától még ő is el talál olvadni.
Akkor a tündér teleszórta virággal a földet, erdőn, mezőn megcsendült a madárdal, az emberek sietve munkához láttak és hálás szívvel, nagy örömmel fogadták a megbékült Nyarat. Többé bezzeg sohasem panaszkodtak, hogy kevés nékik, amit tőle kapnak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése