...És ekkor
elkezdte a sásztrát író mester:
Élt egyszer a földön egy Dantipála nevű király. Természete démoni, mindig kész életet oltani. Örömét lelte a gyilkolásban, de szegény volt jó tulajdonságokban. Ahányszor csak megölt valakit, mindig nagy öröme telt benne. Testét-lelkét fogva tartotta e rút szenvedély. Örömét lelte mások szenvedésében, testét véres kenőccsel kenegette.
Egyszer ez a Dantipála király bátor vadászaival és kemény vitézeivel vadászni ment az erdőbe. Igen sok szarvast leterítettek.
A közeli erdőben élt egy szépséges, arany dámszarvas. Külsőre, mint a többi állat, de békés szívű, nemes és szelíd volt, mint a szentek. Ötszáz szarvas vezére s király volt ő, s minden szarvasoknál csodálatosabb.
Dantipála és vitézei mikor közelébe értek, meglátták az ötszáz gémszarvast, s foglyul ejtvén, hatszorosan átkötözték őket. A megkötözött szarvasok kétségbeesetten rimánkodtak. Életüket féltve, tehetetlenül hánykolódva, mind földre hullottak, majd királyukhoz könyörögtek:
- Éjjel-nappal védelmeztél bennünket, jobban, mint saját életedet. Mindig biztos helyre vezettél bennünket. Ó, könyörületes szívű, ó, bölcs, tekints most reánk! Végveszedelmünkben nincs más, ki segítsen! Üvöltő démonok megkötöztek bennünket. Légy menedékünk, ó, szarvasok királya! Szabadíts meg minket a nagy bajból, mentsd meg életünket!
Akkor a könyörületes szarvaskirály így szólt az ötszáz szarvashoz:
- Saját életemhez bizony nem ragaszkodom. Nagy tettet készülök véghezvinni. Rettenthetetlen szívvel Dantipála király elé járulok, s életetekért a magamét ajánlom. E nekem is kedves élet árán vásárolom vissza a tiéteket. Örvendezzetek hát!
Akkor a szarvasok aranyfényű királya Dantipála elé járult. Távolról meghajolva, e tiszteletre méltó szavakat mondta:
- Te vagy az emberek királya, én vagyok a szarvasok királya. Mi, szarvasok, füvet rágunk, vizet iszunk, békésen élünk az erdőben. Ébredjen hát könyörület benned, ó, nagy király! Ne vedd el az ötszáz szarvas életét! Ételedben, italodban, javaidban, vagyonodban ettől nem lesz hiány. Tisztelettel kérlek, ne öld meg őket! Szavaimat hallván, hadd nyugodjanak meg! Aki gyilkol, bizony nem érzi gonoszságának félelmetes erejét. Nincs törvény, mely megengedné az élőlények elpusztítását! Aki életet öl, bizony semmi jót nem képes többé tenni, gonosz vétkét megismerik szerte a világon!
De a kegyetlen Dantipála nem hajlott az aranyszarvas kérésére. Vérben forgó szemeit rávetette, csillogó viperanyelvhez hasonló éles kardját előrántotta, a szelíd szarvaskirály tarkóját megragadta, s fejét levágta, testét a földre ejtette. S íme, ugyanabban a pillanatban a király jobb karja is kiszakadt vállából, s kardjával együtt lehullott a földre. Mikor karja kiszakadt, Dantipála megrémült, s fennhangon kiáltotta:
- Ó jaj, ó, én bűneim, ó, én számtalan bűneim!...Fiamat, leányomat, rokonimat, négyélű hadamat, városimat, országomat, táborimat, pusztáimat, palotákban lakó karcsú asszonyimat, mind örökkévalónak hittem. Saját bűnöm átka hullott most fejemre. Senki sincs, ki bánkódjék értem!
Midőn e keserű szavakat kimondta, kettényílott a föld, láng emelkedett fel a pokol mélyéről, Dantipála király testét elborította, s a pokol mélye felé húzta. Mikor a felszálló félelmetes láng a királyt elnyelte, felemelkedve szétterült az égen. A pokol fenyegetően visszhangzott, a barna föld megremegett, a négy égtáj lángba borult, a hegyek összeomlottak. A lángnyelvek közt álló Dantipála nem látta már a négy égtájat, értelme kihunyt, teste lángokba burkolva. A mélységes pokol démona szélesre tárta torkát, s elnyelte Dantipálát.
Akkor újból így szólt a tanítvány:
- Mester, a földi lények, ha vétkeznek, a gonosz úton születnek újjá. Miért nem irtóznak mégsem a bűntől?
A mester így válaszolt:
- Ezt megmagyarázni bizony nincs hozzá képességem. Hálátlanok és gonoszok az emberek! Mikor Buddha, a "bölcsességgel teljes" még bodhiszattva alakban járt, életét nehéz kínoknak tette ki, miközben ezt mondta: "Megszabadítom a földi lényeket a gyilkolás bűnétől s a tíz gonosz úton járástól." - De az emberek nem gondolnak bodhiszattva fogadalmára, s újra meg újra csak vétkeznek.
/Ford.: Kakuk Zsuzsa/
Élt egyszer a földön egy Dantipála nevű király. Természete démoni, mindig kész életet oltani. Örömét lelte a gyilkolásban, de szegény volt jó tulajdonságokban. Ahányszor csak megölt valakit, mindig nagy öröme telt benne. Testét-lelkét fogva tartotta e rút szenvedély. Örömét lelte mások szenvedésében, testét véres kenőccsel kenegette.
Egyszer ez a Dantipála király bátor vadászaival és kemény vitézeivel vadászni ment az erdőbe. Igen sok szarvast leterítettek.
A közeli erdőben élt egy szépséges, arany dámszarvas. Külsőre, mint a többi állat, de békés szívű, nemes és szelíd volt, mint a szentek. Ötszáz szarvas vezére s király volt ő, s minden szarvasoknál csodálatosabb.
Dantipála és vitézei mikor közelébe értek, meglátták az ötszáz gémszarvast, s foglyul ejtvén, hatszorosan átkötözték őket. A megkötözött szarvasok kétségbeesetten rimánkodtak. Életüket féltve, tehetetlenül hánykolódva, mind földre hullottak, majd királyukhoz könyörögtek:
- Éjjel-nappal védelmeztél bennünket, jobban, mint saját életedet. Mindig biztos helyre vezettél bennünket. Ó, könyörületes szívű, ó, bölcs, tekints most reánk! Végveszedelmünkben nincs más, ki segítsen! Üvöltő démonok megkötöztek bennünket. Légy menedékünk, ó, szarvasok királya! Szabadíts meg minket a nagy bajból, mentsd meg életünket!
Akkor a könyörületes szarvaskirály így szólt az ötszáz szarvashoz:
- Saját életemhez bizony nem ragaszkodom. Nagy tettet készülök véghezvinni. Rettenthetetlen szívvel Dantipála király elé járulok, s életetekért a magamét ajánlom. E nekem is kedves élet árán vásárolom vissza a tiéteket. Örvendezzetek hát!
Akkor a szarvasok aranyfényű királya Dantipála elé járult. Távolról meghajolva, e tiszteletre méltó szavakat mondta:
- Te vagy az emberek királya, én vagyok a szarvasok királya. Mi, szarvasok, füvet rágunk, vizet iszunk, békésen élünk az erdőben. Ébredjen hát könyörület benned, ó, nagy király! Ne vedd el az ötszáz szarvas életét! Ételedben, italodban, javaidban, vagyonodban ettől nem lesz hiány. Tisztelettel kérlek, ne öld meg őket! Szavaimat hallván, hadd nyugodjanak meg! Aki gyilkol, bizony nem érzi gonoszságának félelmetes erejét. Nincs törvény, mely megengedné az élőlények elpusztítását! Aki életet öl, bizony semmi jót nem képes többé tenni, gonosz vétkét megismerik szerte a világon!
De a kegyetlen Dantipála nem hajlott az aranyszarvas kérésére. Vérben forgó szemeit rávetette, csillogó viperanyelvhez hasonló éles kardját előrántotta, a szelíd szarvaskirály tarkóját megragadta, s fejét levágta, testét a földre ejtette. S íme, ugyanabban a pillanatban a király jobb karja is kiszakadt vállából, s kardjával együtt lehullott a földre. Mikor karja kiszakadt, Dantipála megrémült, s fennhangon kiáltotta:
- Ó jaj, ó, én bűneim, ó, én számtalan bűneim!...Fiamat, leányomat, rokonimat, négyélű hadamat, városimat, országomat, táborimat, pusztáimat, palotákban lakó karcsú asszonyimat, mind örökkévalónak hittem. Saját bűnöm átka hullott most fejemre. Senki sincs, ki bánkódjék értem!
Midőn e keserű szavakat kimondta, kettényílott a föld, láng emelkedett fel a pokol mélyéről, Dantipála király testét elborította, s a pokol mélye felé húzta. Mikor a felszálló félelmetes láng a királyt elnyelte, felemelkedve szétterült az égen. A pokol fenyegetően visszhangzott, a barna föld megremegett, a négy égtáj lángba borult, a hegyek összeomlottak. A lángnyelvek közt álló Dantipála nem látta már a négy égtájat, értelme kihunyt, teste lángokba burkolva. A mélységes pokol démona szélesre tárta torkát, s elnyelte Dantipálát.
Akkor újból így szólt a tanítvány:
- Mester, a földi lények, ha vétkeznek, a gonosz úton születnek újjá. Miért nem irtóznak mégsem a bűntől?
A mester így válaszolt:
- Ezt megmagyarázni bizony nincs hozzá képességem. Hálátlanok és gonoszok az emberek! Mikor Buddha, a "bölcsességgel teljes" még bodhiszattva alakban járt, életét nehéz kínoknak tette ki, miközben ezt mondta: "Megszabadítom a földi lényeket a gyilkolás bűnétől s a tíz gonosz úton járástól." - De az emberek nem gondolnak bodhiszattva fogadalmára, s újra meg újra csak vétkeznek.
/Ford.: Kakuk Zsuzsa/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése