Bárd Miklós: A tarló búja

Csak sír, csak sír a barna felhő,
Nem mozdul, mint a fogadott kesergő.
Ki részese a gyásznak, tornak. -
A tarló sóhajt: engem megraboltak,
Azóta bús vagyok, s rideg.
Belém gázolt a hadak útja,
Most fölvetnek a vadvizek,
Fekszem vetetlen, gazban messze nyúlva,
És sír reám az ég boruja.

Vérázott hant, vízlepte tarló!
Megértelek, te önlelkemre valló,
Sújtotta, vészterhes napoknak.
Feléd sóhajtok: engem megraboltak,
Azóta bús vagyok, s rideg,
Belém gázolt a hadak útja,
Fáj bennem minden ér, ideg,
E véres földet járom mind meg ujra,
És sír reám az ég boruja.

Jól összeegyezünk mi ketten,
Egymásra valló, két öreg kietlen.
Kit reménységben megraboltak. –
A tarló sóhajt: ne bolygasd a holtat,
A sirok mind jeltelenek.
A hadak útján eddig jutva,
Aláhanyatlott egy gyerek.
Fekszik vetetlen ágyán, odanyúlva,
És sír reá az ég boruja.