Bárd Mikós: A végzet útjain

Azzal indultam: eb aki fél!
Napnyugat felől biztat a cél.
S csalnak a völgyek, csalnak a halmok,
Nem oda érek, ahova tartok.

Mi van énvelem? Az ott kelet,
Vagy csal az ég is, naplement?
Hol lenyugodni láttam az éjbe,
Ott kel a nap fel vörösen égve.

Mi talál engem: - rontó bűbáj?
Hova én vágyom, más az a táj!
Más hegye, völgye, síkja a térnek -
Ereszkedem és ormokat érek.

S ahova nézek, vad idegen -
Megyek-e hát, vagy vitetem?
Mért hal el füttyszóm, imbolyg a lábam
S készt menni mégis téves irányban?

Egy a tudója: az, aki tud,
Nem én tévelygek, hanem az út.
Csavarog, téveszt, kifog a vágyon,
S úgy rémlik, máris száz éve járom.

Mi célra, meddig és hova fut?...
Hiába kérdem, hallgat az út
S messze kigyózva csillog a napban -
A végzet lova nyargal alattam.