Bencze J.: Ősszel

Őszre jár az idő, hullong a falevél,
Fű, virág, lomb s liget, mind halálról beszél.
Leveti ruháját, nyugovásra készül…
Elalszik – tavaszra majd ujra kiszépül.

Bús szél nyögve, sirva zörgeti ablakom’,
Idebenn merengő kedélylyel hallgatom…
Nagy gondolkodóba esem – s ugy találom,
Hogy földi életünk is csak elmuló álom.

Erdő, mező, berek, hegyek, halmok tája
Szomoru képet nyújt, lehullt szép ruhája.
A zengő csalogány elhagyta tanyáját,
Nem hallani többé gyönyörű danáját.

Megnémult az erdő: a fák kopasz gallyát
Barangoló szelek tördelik, vagdalják,
Csendesen hull alá egy-két sárga levél,
Szomorú zörgése mutatja, hogy nem él.

Vastag köd boritja a nap fényes arczát,
Most vívja a nyárral az ősz végső harczát,
S végre is győz emez s vad diadalmában
Mindenütt pusztulás marad a nyomában.

Sűrű, hideg eső szitál az avaron,
Fenn az égen vastag ködfelhő kavarog,
Napsugárt, madárdalt már hasztalan várok,
Imitt-amott egy-két kósza varjú károg.

Itt csereg a szarka a kert fája között,
Melynek kis dalosa már rég elköltözött
Melegebb vidékre, boldogabb hazába,
Hol vidáman fürdik a gyöngy-napsugárba.

De bezzeg más képet nyujtanak a falvak,
Ilyenkor folynak a vidám lakodalmak,
Ott halad a násznép, legelül a násznagy,
Vége, hossza nincsen a kurjongatásnak.

Bokrétás vőfélyek sietnek az utczán,
Mindenkinek a bor tüze lángol arczán.
Hivogatnak szörnyen:” a rendelt órára
Ez s ez ifju legény víg lakodalmára.”