Dömény József: A szabadban

Nézd mi szépen süt a nap ma!
Jer! menjünk ki a szabadba,
Hagyjuk itt a szűk szobát.
Lám az égnek kéklő sátra,
Lengő ajtaját kitárva
Szinte hív, s vár oda át.

Pamlagod’ hagyjuk magára,
Ugyis egész télbe’, nyárba’,
Rajt’ elégszer ülhetünk…
Harmatos gyep puha zöldje
Vár ránk künn az árnyas völgybe…
Ott pihenni jobb nekünk.

Gyötrő gondok, önző érdek
Oda már el nem kisérnek,
Hallgat ott a fájdalom.
Kis madár zeng a bokorba,
S lelkeink egymást karolva
Függnek bokron és dalon.

Kis bogárkák kelnek, járnak
Ingó szárán a virágnak,
Megkerülve végig azt…
S egynek sem vész el az utja…
A mienk se! Lásd: ki tudja,
Hol találhatunk vigaszt.

Puha gyepre ott ledőlve,
Semmi gondunk sárra, földre…
Fel, magasba néz szemünk,
Oda, hol az Isten napja
Sugarát és fényét kapja,
Hogy leszórja azt nekünk.

Sohse aggódj! Légy vidámabb…
Majd eloszlik még a bánat,
Mint az a köd, nézd, amott…
Mely előbb, mint szürke réteg,
Lomhán ülte meg a rétet,
Hol már nap süt, s fény ragyog…

Látod azt a kék eget fenn?
Nem üres az, - él ott egy szent,
Fő való, - s lát minket itt…
Kisüt a nap – majd, ha mondja…
Nem hagy ő el, van ránk gondja…
Jó az Isten! megsegit.