Dömény József: Éjjel

Nő az árnyék, jő az estve,
Ablakomra rá van festve
Szürke mázzal már nyoma…
S mely előbb még ingva mozgott,
Összekever árnyat, bokrot,
S űzi, hajtja el, tova.

Csúf bagoly száll röpke szárnyon…
Jó tanyája fenn a várrom,
A sötétlő hegytetőn. -
Felvisit és tova röppen,
Gyorsan fordúl nagy körökben,
Majd lecsap, s közelbre jön.

A sötét leszáll a völgybe,
S gyászlepellel azt befödve
Ablakomra ülve néz.
Látja arczom elborúltan,
Lelkemet mely gyászban, búban, -
És szemem, hogy sirni kész.

Rám borúl és száll susogva:
Gyógyírt hoztam bánatodra,
S mély sebedre balzsamot!
Add, csak add át lelked’ nékem,
Hadd boritsam el egészen…
Mint a völgyet lent amott.

Szép tavasznak – hogy ne lássa -
Mint fakad s nyíl kis virága…
S fényes csillag hogy ragyog…
Nyár gyümölcse mint piroslik,
Fű patakban hogyan mosdik,
S szellő mint fodroz habot…

Igy csalódni nem fog lelked…
Sem gyülölnöd, sem szeretned
Nem kell többé soha már, -
Lángra szived sohse lobban
Gondolat nem kél agyadban…
Nyúgalom karjába zár.

Igy beszél az éj…s nem látok
Egy parányi kis világot:
Bús homály ül lelkemen…
S a bagoly is mintha intne,
Szárnyával felém legyintve:
Csüggedő sziv, jer velem!

Csillogó fény léha máza
Mit sem ér, csak üres váz a’!
Ám boldoggá nem teszen!
Napsugár csak hervaszt, éget…
Kis virág ér gyászos véget,
Nap ha rásüt fényesen.

Bús homályban csöndes éjjel
Száll az illat árja széjjel…
Este hull a harmat is…
Jer velem! az éj homálya
- Mely üditőn hat virágra -
Könyörül majd rajtad is.

Künn sötétség: - benn’ szobámba
Halovány fényt szór a lámpa, -
S fény, homály egymásba foly…
El, sötétség! még nem, még nem…
Pislog kissé még reményem…
Hess el! hess el!...csúf bagoly!