Giovan Battista Marino: Az Adone VII. énekéből

Kedves madárkák édes kedvesebbje,
aki röptében legmagasabbra fúrja
dalát, s a trilla lelke üdve-kedve:
a fülemüle, csalit szirén-húrja!
Ő itt a mester és a stílus egybe’
e szárnyas karban! és az ég azúrja
ezer futam közt ráismer, ha csendül,
ha ezertorkú torka dalra pendül.

Bűvös zeném te, ó csodák csodája,
te fel-kihangzó, halkkal lent enyésző,
felcsattanó, majd reszketeg dal árja,
csattogva teljes, megremegve késő,
setétes dallam s könnyű trilla bája,
te láncra-fűző, majd meg láncba-tépő,
te táncra lépő – ki ha gyújtsz, ha oltasz,
csodát dalolsz, ha kötözöl, ha oldasz.

Kacér kis dalnok! Ríme hol zsolozsma,
hol meg kacsintás: így egész a verse!
Vélnéd nem egyszer, hogy búsan zokogna,
s kacér sohajba vész a vége persze:
bú sípja tegnap, féktelen koboz ma,
csinált kis pauzák, víg futamok mersze -
mind benne zeng a fütty, a hang, a nóta,
az orgona, a síp, a lant, a flóta.

Mézes kis torka szabályosan mintáz,
olykor, szökellve hangján tiszta skála,
harmóniája egyre feljebb hintáz,
majd szétterül fent: aztán meg-megáll a
dallam, kitartja, leng a hangja, ringáz -
s lefut legott, szétporlik száz szilánkra:
torkán kicsattan, zeng és zsong a munka -
trillákat formáz kettős kontrapunktba.

Torkában mintha járna kis motolla,

mintha turbina volna izma rostja -
a nyelve vítőr, melyet friss koboldja
forgat, s amelyet nem fog itt a rozsda:
a dallamot fodrozza, felzsufolja,

majd széles, tágas ütemekre osztja -
dalát, vélnéd, a Menny országa ontja
torkán, amint cifrázza, majd kibontja.

Hogy ennyit elbír, el vajjon ki hinné,
ilyen apróság, árván, egyedül? Pár
kis ér s csontocska közzé vaj’ ki vinné
a dal atomját, mely ott legbelül vár?
A lég állt össze benne könnyű rímmé?
egy szárnyas hanggá, dallá, mely repül már?
Élő lehellet tollá szárnyal abba’?
Dalló pihék? Az ének szárny-alakja?

/Ford.: Rónai Mihály András/