Giovanni Berchet: A trubadúr románca

Bolyong a bús bozóton
a dalnok egymagán,
a baljós hegy haván
s a dús folyókon.

Rózsáit bú letépi,
s ha rágyújt, dallamán
megérzed hallatán:
már nem a régi.

Titkon lángolt, s a tiszta
szerelmet ostobán,
a dallam ostromán
a lantra bizta.

Nászágyáról a várúr
felugrott vad lakán:
dalt hallott ablakán,
amely kitárul.

Félté a hölgy: legényre
hisz’ most lelt udvarán,
akiből futja, lám
ilyen érzeményre.

Urát megkérlelé hát_
„Ne bántsd a nótafám!
Hadd nyújtom csókra szám,
e játszi léhát!”

Cirógatá a büszke
várúr is nagy-buján -
s kacagva vad buján
csupán elűzte

szegényt, szomját ki holta
napjáig zöld taván
szemednek, hölgy! talán
többé nem oltja.

Itt volt övé a csarnok
rivalgó balladán!
Most némán ballag ám
kövén a dalnok.

Megindul, fordul, ó! majd
az uccák bús során
szakad s az út porán
szive, ha sóhajt.

Erdőbe ér, s a füstje
tüzének száll magán!
Más fény se jár haján,
csak Hold ezüstje.

Meghervadt már a réti
virág – és oldalán
megérzed holt dalán:
már nem a régi.

/Ford.: Rónai Mihály András/