Görög rege: Bellerophontész

Abban az időben, amikor Korinthoszt, a híres tengerparti várost még Ephürának hívták, élt itt egy kegyetlen király, Sziszüphosz. Ez a Sziszüphosz, átkelve a korinthoszi földszoroson, gyakran háborgatta támadásaival a békeszerető Attikát, s mikor odahaza volt, akkor is kereste az alkalmat, hogy ártson az idegeneknek. Ha vándor vetődött el ide, a gonosz király arra kényszerítette, hogy mossa meg a lábát a tengerben, s egy óvatlan pillanatban a habokba lökte szerencsétlent, vagy hatalmas kővel zúzta agyon. Végül Athén igazságos királya, Thészeusz bosszulta meg rajta a sok ártatlan életet, s Sziszüphosznak halála után is bűnhődnie kellett: az Alvilág legsötétebb mélységébe, a Tartaroszba került, hogy ott időtlen időkig egy kősziklát gördítsen fel a hegytetőre, de hiába verejtékezik, a kőszikla mindig visszagördül a lejtőn.

Ennek a Sziszüphosznak volt az unokája a derék Bellerophontész, akit minden kívánatos tulajdonsággal, szépséggel, bátorsággal megajándékoztak az istenek. Nem is hitték az emberek, hogy ő Sziszüphosz fiának, Glaukosznak a gyermeke: azt tartották, hogy az apja maga Poszeidon, a tenger istene, akit Korinthosz hajósnépe különösen tisztelt, s amikor nyugodt hajózásért imádkoztak hozzá, szívesen nevezték a csöndes víztükör színéről Glaukosznak, azaz „Kék”-nek.

Ugyancsak Poszeidón gyermeke volt Pégaszosz, a szárnyas paripa, aki akkor jött világra, amikor anyját, a három Gorgó egyikét, a borzalmas tekintetű Meduszát Perszeusz lefejezte. Medusza véréből ugyanakkor született Khrüszaór, az aranykardos hős, akit sokan Bellerophontésszal azonosítottak, s ha ez igaz, akkor Bellerophontész és a fehérszőrű, szárnyas paripa ikertestvérek voltak.

Az isteni származású paripa a források tiszta vizét szerette, s ahol nem talált ilyet, kemény patáját vágta a sziklába, s menten víz fakadt a lába nyomán. Így keletkezett a híres Hippukréné, a „Lóforrás” a Helikón ormán: ebben fürödnek a Múzsák, és ebből isznak a Múzsák kedveltjei, a dalnokok, és ihletet merítenek belőle.

Korinthoszban is a hegytetőn, a Peiréné forrás mellett legelt legszívesebben a Pégaszosz, itt leste meg gyakran Bellerophontész, de sokáig hiába sóvárgott utána, nem tudta hatalmába keríteni. Polüidoszhoz, a híres jóshoz fordult a kérdéssel, hogyan tudná megzabolázni a szilaj paripát, s az ő tanácsára Pallasz Athéné oltáránál töltötte az éjszakát. Álmában megjelent neki az istennő, aranyos féket hozott neki, és így szólította meg:

-          Alszol, királyfi? Fogd ezt az aranyos féket, mutasd meg atyádnak, a lófékező Poszeidónnak, és áldozz neki fehérszőrű bikát.

Eltűnt az álomkép, felébredt Bellerophontész, de az aranyfék ott maradt a kezében. Úgy tett, amint az istennő meghagyta, fehérszőrű bikát áldozott Poszeidónnak, de az istennőről sem feledkezett meg: új oltárt emelt a tiszteletére, és felavató imájában Lovas Athénének nevezte őt. Akkor azután kezében Pallasz Athéné ajándékával, biztos léptekkel ment ki újra a forrás partjára, ahol Pégaszosz ficánkolt: Bellerophontész az álla köré feszítette a féket, mire a szilaj paripa megadta magát, és lovasa kezéhez szelídült. A hős a paripa hátára pattant, a azontúl nem is váltak el egymástól.

Történt egyszer, hogy Bellorophontész véletlenül megölte testvérét. Menekülnie kellett, Tirünsz királya, Proitosz fogadta be és tisztította meg az akaratlanul elkövetett bűn szennyétől. De Bellerophontésznak itt sem volt sokáig maradása. Proitosz felesége vetett szemet rá. A dalosok, akik a hős Bellerophontész hírét fenntartották, abban már nem tudtak megegyezni, hogy hogyan hívták ezt a királynét: egyesek Anteia, mások Sztheneboia néven emlegették, de azt mindegyikük egyformán tudta róla, hogy az ő álnok cselszövése sodorta Bellerophontészt halálos veszedelembe. Mert a gonosz asszony nemcsak férjével szemben vetemedett hűtlenségre. Amikor Bellerophontész visszautasította szerelmét, a hiúságában megsértett királyné őt vádolta be.

-          Halj meg, Proitosz – szólt színlelt felháborodással férjéhez -, vagy öld meg Bellerophontészt, mert szerelmemet kívánta, de én ellenálltam csábításainak.

Éktelen haragra gerjedt a király, amikor ezt meghallotta, de félt megölni Bellerophontészt, hiszen az nála keresett oltalmat. Elküldte hát apósához, Iobatészhoz, az ázsiai Lükia királyához, és levelet bízott rá: két összeillesztett táblácskát, titkos jelekkel teleírva.

Útnak indult Bellerophontész, s nem tudta, hogy az írás, amelyet Lükia királyának át kellett adnia, az ő halálos ítéletét tartalmazta. Az istenek kísérték lépteit, s így baj nélkül érkezett el Lükiába, a Xanthosz folyó partjára. Iobatész király barátságosan fogadta, kilenc napon át látta vendégül, és kilenc ökröt vágatott le tiszteletére. Amikor aztán a tizedik nap felvirradt, s megjelent a rózsásujjú Hajnal az égen, megkérdezte, mi járatban van, mi jót hozott vejétől, Tirünsz királyától. Előadta erre Bellerophontész az egymásra hajtott két agyagtáblát, Iobatész felnyitotta, és a vészt hozó sok jelből kiolvasta, hogy Proitosz arra szólítja fel apósát a levélben, tegye el valamiképpen láb alól azt, aki a levelet átadja.

Élt a szomszédos Kariában egy pusztító szörnyeteg, a Khimaira, a száz fejéből tüzet okádó Tüphón és a kígyótestű Ekhidna fajzata, akit Kaira királya, Amiszódarosz nevelt fel, az emberek veszedelmére. Elülről oroszlán, hátulról kígyó, közepén kecske volt ez a Khimaira, s mind a három szájából forró tüzet lehelt, amellyel felperzselte a vidéket, és irtózatos kárt tett a jószágban. Iobatész azt parancsolta Bellerophontésznak, hogy ölje meg a szörnyeteget, s bizton remélte, hogy ez el fogja pusztítani Bellerophontészt, hiszen nem egyetlen ember, de egy egész hadsereg számára is legyőzhetetlen ellenfélnek tartották idáig. De Bellerophontésznak olyan lova volt, amelynek a természetét nem ismerte Lükia királya. A szárnyas Pégaszosz hátán felemelkedett a magasba, ahová nem értek fel Khimaira három torkából felcsapó lángnyelvek, s így a hős felülről nyilazta le a szörnyeteget. Hamarosan jelenthette a királynak, hogy a feladatot végrehajtotta.

Ekkor a szolümoszok ellen küldte őt Iobatész. Magas hegyekben lakott ez a nép, onnét tört rlő időnként, hogy a Xanthosz folyó völgyében lakó lükiaiakat háborgassa. De Bellerophontész nem várta ezt be, szárnyas paripáján a hegyek fölé emelkedett, onnét nyilazott rájuk, és heves harcban legyőzte őket.

Iobatésznak még ez sem volt elég. Harmadik feladatul azt tűzte ki Bellerophontész elé, hogy győzze le az amazónok harcias asszonynépét, akik minden férfit megvetettek. Száguldó lovakon, biztosan találó nyilakkal támadtak az amazónok, de a Pégaszosszal az ő lovaik sem vehették fel a versenyt, s az ő nyilaik sem értek fel a puszta levegőnek abba a hűvös magasságába, ahová Bellerophontész szárnyas lova hátán felemelkedett, s ahonnét sorra lenyilazta őket.

Diadallal indult vissza Iobatészhoz, de amikor ez hírül vette, hogy Bellerophontész a harmadik feladatot is győzelmesen teljesítve közeledik, rettenetesen megijedt, s válogatott harcosokat állított lesbe, hogy azok orvul megöljék a hazatérőt. Csakhogy Bellerophontész ezekkel is bátran szembeszállt, egytől egyig végzett velük, hírmondó sem maradt belőlük.

Ebből már felismerte Lükia királya is Bellerophontész isteni származását, magánál tartotta a hőst, és leánya kezét, fele királyságát neki adta. A nép kiváló osztályrészt juttatott neki Lükia termékeny földjéből, s Bellerophontésznak három gyermeke is született, két fia, Iszandrosz és Hippolokhosz, meg egy leánya, Laodameia, akit Zeusz ajándékozott meg szerelmével: a hős Szarpédón született ebből a szerelemből.

De Bellerophontész nem tudta elfelejteni a sérelmet, amelyet Proitosz király házában szenvedett. Visszatért  Tirünszbe, szemére hányta a királynak, hogy ártatlanul el akarta pusztítani, s a királynét is megfenyegette. A királyné titokban ismét szerelmét kínálta neki. Bellerophontész most is úgy tett, mintha engedne a csábításnak, fölültette maga mellé Pégaszosz hátára, mintha meg akarná szöktetni, de amikor már magasan repültek a tenger felett, Mélosz szigete táján a mélységbe taszította. Halászok találtak a királyné holttestére, és elvitték Tirünszbe. Bellerophontész maga jelentkezett a királynál, és bevallotta tettét, de azt is hozzátette, hogy kettejükért állt jogos bosszút: saját magáért, mert a királyné vádaskodása sodorta halálos veszedelembe, és Proitosz királyért, mert a bűnös asszony kész volt kétszer is elárulni férjét.

Így Proitosznak be kellett látnia, hogy ha kegyetlen volt is a büntetés, a királyné méltán bünhődött.

Bellerophontész azontúl is mindig az igazságot kereste, az isteneket jámboran szolgálta, az idegeneket oltalmazta, és a barátoktól soha nem vonta meg segítségét. Az istenek mégis meggyűlölték, megfosztották gazdagságától és egészségétől, gyermekei közül Iszandroszt a háború kegyetlen istene, Arész pusztította el, amikor kiújult a harc a szolümoszokkal, Laodameiát pedig Artemisz istennő ragadta el hirtelen halállal.

Magára maradva bolyongott a hős a Bolyongás mezején, kerülte az emberek lábnyomait, s kétségek emésztették lelkét. Hol van az igazság, ha az esküszegő, várospusztító zsarnokok boldogulhatnak, s a jámbor embereket balsors éri utol? Igazságosak-e az istenek, ha ezt engedik, és istenek-e még, ha maguk is igaztalanul cselekszenek? Így, az igazságtalanságok láttán, megrendült a hite az istenek létezésében. És mikor barátai felkeresték, hogy a sorscsapások után vigasztalják, felindultan utasította el őket magától:

-          Ha gyógyítani akar az orvos, ismernie kell a betegséget. A betegség sokféle lehet, s ezért nem lehet mindegyiket ugyanavval az orvossággal gyógyítani. Van betegség, amit maga szerzett magának a halandó, de van, amit az istenek mértek rá méltatlanul. De én kimondom nyíltan: az istenek, ha rútul cselekszenek, nem istenek többé!

És hogy bizonyságot szerezzen az istenek felől, elhatározta, hogy felmegy az Olümposzra, kihallgatni az istenek gyülekezetét. Felült – utoljára – a Pégaszosz hátára, az merész szárnycsapásokkal emelkedett a magasba, de a felhők között megbokrosodott, és levetette lovasát. A szárnyas paripa eltűnt az emberek szeme elől, azt beszélték, hogy Zeusz befogadta az olümposzi istállóba, és aranyjászol elé kötötte. Bellerophontész pedig lezuhant a mélybe, és halálra zúzta magát, de mielőtt lelkét kilehelte, még gyászéneket mondott önmaga felett, mint a hattyú, amely akkor zengi legszebb énekét, amikor elmúlását érzi közeledni. Bellerophontész emelkedett lélekkel búcsúzott tiszta életétől, amelyet az igazság megismerésének áldozott fel, s mint a haldokló hattyú, boldogan és félelem nélkül lépte át a halál küszöbét.

/Írta: Trencsényi-Waldapfel Imre/