Guy de Maupassant: A szerelem vége

Sütötte a vidám nap már a rétet.
Az enyhe lombokon fénycsókja égett.
És vágyra tárva kelyhét mindenütt
várt a virág, min csillogott a harmat,
és hagyta inni a részeg rovarnak
a szirmából az éltető nedüt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
csapkodva szárnyával, kiszürcsölé:
s nem tudta senki, melyik él, melyik nem,
a pille  úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák,
s e langy reggel párját meglelte minden:
bús ködbe kelt a hajnal rózsapírja,
párjával énekelt a kis pacsirta,
nyerítve szökkent a tüzes csikó,
vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
s a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hódító,
s a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
ezer hangjával sziveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
a csöpp rovarnép békességbe lakta
- akár a porszem, oly kicsinyke fajta -,
s ez a sok ismeretlen, pici állat,
mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
felküldte most halk szózatát a naphoz.

A néma tarlón mentek mind a ketten,
mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap:
a férfi nem nézett reá epedten.
S szól a leány leülve egy keresztre:
-„Jaj, jaj, tudom, hogy nem szeretsz te.”
A férfi mozdult: - „ A hibám talán?”
És ő is ott ült a lány oldalán.
A kány felelt: „Ó istenem, egy év!
S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
Lelkem még most is a szavadra csábul!
Még fáj a szívem csókod záporátul!
Még tegnap élt, s ma hol van a szerelmünk?

Még tegnap átkaroltál – és ma eltűnt:
ma fut kezed, ha illeti kezem.
Miért nem csókolod szám, kérdezem?
Mondd, miért?” – S a férfi szólt: - „Én tudjam azt tán?”
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán:
„ – Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
Csókunk szilaj gyönyörrel volt tele.”
A férfi fölkelt s ujjai közt sodorván
egy cigarettát, így felelt mogorván:
„- Ha vége van, hát vége van, minek könny?
Mi egyszer elmúlt, vissza nem jön,
hiába sírunk, kedvesem!”
Unottan
gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
a lány torkát a sírás fojtogatta,
szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
mind ünnepelt, s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkáslegény,
s elő is ugrott csábító dalára
a szép marokverőlány, aki várta.
Némán haladtak. A közönyük olvadt,
a férfi néha lopva nézte, oldalt.
Erdőbe értek. És a zsenge zöldön
most átnyilallt a napfény, s lenn a földön
a fény aranytócsákba pezsgett.
Nem vették észre a szerelmesek.
De a leány sírt, hogy tovább ne bántsák,
és idegesen tépte a fa háncsát,
aztán sikoltott és vadul kitört.

Az ifjú várt, elunva ezt a pört,
hogy a sirása tán majd megszakad.
Füstölt, s figyelte, a kék füstszalag
mint száll föl és tün el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
„- Végezd be már s ne untass a könnyeddel.”
És szólt a lány reá: „ _ Hagyj sírni s menj el.”
És felnyitotta nedves, szép szemét.
„ – A lelkem mily szilaj gyönyörben égett!
 S ma szenvedéses, bánatos, setét…
Miért nem egy nagy szerelem az élet?
Miért válni? Én szerettelek…S te szintén.
De már sosem szeretsz majd úgy, amint én.”
S a férfi szólt: „ – Ilyen az életünk,

csak csonka öröm jut részül nekünk.
A boldogság egy perc. Én nem igértem,

hogy a sírig tart majd, az életen túl.
A szerelem világra jő és elmúl.
Ha akarod, én nem tudom, miért nem
szerethetnénk egymást, mint két barát,
leküzdve e bús emlék zavarát”.
Nyújtotta karját, résztvevőn neki.
És sírt a lány: „ – Nem tudsz megérteni!”
Tördelte a kezét vadul a szép lány.
„- Jaj, istenem!” – Az ifjú nézte némán
s szólt: „ – Hogyha vágyadnak nem mondasz
ellent,
megyek.” – Elindult és örökre elment.

A lányka várt és fölkapta a fejét ő,
örömviharban zajgott a fejérlő
madár felette. A fülemile
trillája elhangzott nagy messzire,
s a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vidám lomb között,
rigó fütyült, sipolt a kenderi,
zengették a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
csőrük kitátva, szárnyaik verék.
A lány az erdőn és a réteken,
tüzes fuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
az égre nézett s szólt: „ Ó, szerelem,
a férfi meg nem érthet, erre törpe.”

/Ford.: Kosztolányi Dezső/