Csillagos, tiszta
őszi este. Tiz óra felé jár az idő. A kis vasúti állomás enyhe fénye békésen és
szeliden szendereg a környező mélységes sötétben. Fent milliószámra ragyognak a
csillagok, a kavicson a pályafelvigyázó léptei ropognak. Őt magát nem látom,
csak kézben tartott lámpájának szabályosan ingó hullámvonalát, ahogy közeledik
felém.
- Tetszett már jegyet
váltani?
- -Igen, már váltottam.
Soká jön a személyvonat?
- Nem soká. Késés
nincs, pár perc mulva itt kell neki lenni.
A lámpa tovább himbál
tőlem, a csizma nehéz léptei elcsikorognak a kavicson. Itt-ott piros és fehér
pontok a váltóknál, az egyik piros láng megvilágitja a fényes sinpárt és két
párhuzamos piros fonalat rajzol a földre.
Az történt velem,
hogy nagyon belemélyedtem a könyvbe és elmulasztottam leszállni a csatlakozó
állomáson. Már robogott a vonat, mikor a kalauz arramentében megpillantott és
ijedten kiáltott rám:
- Miért nem szállt le
uraságod? Itt kellett volna átszállni!
De a rövid rémület
után kiderült, hogy ha a legközelebbi kis állomáson leszállok, éppen
elcsiphetem a szemközt érkező személyvonatot, és még idejében visszaérkezem,
hogy átszállhassak. Hát most itt állok a kis állomás csendjében. Köröskörül az
éjszakai táj, a hegyek sötét vonala alig-alig válik el a sötétkék
mennyboltozattól. Az állomás kis épülete mellett egész fekete az akácfa: csak a
formájáról lehet megismerni, hogy a magyar tájképek fája ő: akácfa.
A sorompó felé léptek
közelednek az éjszakából. És megállanak a sorompó mellett, amelynek fehér
vonalát éppen hogy sejteni lehet a feketeségben.
- Jó estét, Mihály
bácsi.
Az imbolygó lámpa
megáll a köszöntő férfihangra.
- Adjonisten…Utaznak?
- Nem. A sógorom elibe
gyöttünk. Most várjuk haza a személlyel. János bátyámékhoz ment az örökség
miatt.
- Megkapja?
- Meg. Most mán
házasodhatik is, ha kedve tartja.
Egy üde, kacagó
leányhang csattan fel a sötétből:
- Ugyan eriggy, hiszen
öreg mán ő, minek házasodjon?
- Öreg? Annyi, mint én.
Hát az öreg?
Nevetnek.
Beszélgetnek. Városban az ilyet ugy hivják, hogy flört. Hallgatom a sötétben
mozdulatlanul. Kedves a fülnek az izes, hibátlan magyar szó. És a fiatal
leányhang kacagását is kellemes hallani. A levegő tiszta hűvösét is jólesik
belélegezni az őszi vidék illatával együtt. Nem látni a beszélgetőket a
vaksötétben, csak a mondókájukról meg a hanguk szinéről lehet találgatni, hogy
ki micsodás lehet: öreg gazda, fiatal parasztlány, jókedvü legény. Uj hangok is
jönnek, uj lépések csikorognak.
- Jó estét.
- Adjonisten. Hát maguk
kit várnak?
A jelzőharang
megszólal. Messze, messze a sötétségben feltetszik két pici piros pont. Az a
személyvonat. A robogását nem hallani még, de a várakozók már elkezdenek
mozgolódni.
- Ne járjon mán a szád,
Maris, tán nem hozzámennél öreghez is, ha sok pénze vóna?
- Kell a macskának az
öreg. Fiatalhoz fiatal való. No, hallani mán.
A csendes éjszakában
csakugyan felötlik a távoli robogás nesze. A két piros pont közeledik.
Mellettem a sötétben felbukkan egy nadrágos ember. A kezében utitáska.
Megszólitja a lámpás embert:
- Nincs késés, ugyi?
- Nincsen, kérem.
Aztán hozzám fordul:
- Tessen csak vigyázni,
egy kicsit jó lesz hátrébb állni.
A vonat berobog.
Ahogy felkászálódom, azon gondolkozom, hogy milyen szépen beszélnek magyarul
ezen a vidéken. A hangsuly lejtése, a magánhangzók tisztasága. Öröm hallgatni
az ilyen magyar szót.
S robog már a
cseh-szlovák személyvonat. Mert Cseh-Szlovákiában vagyunk. Galánta a következő
állomás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése