Hiador(Jámbor Pál): A sasok

Ős rengetegben cserfákon, magán,
Társ nélkül élnek a szabad sasok,
Mindegyik egy fának királya volt,
Nagy volt az erdő, ők is benn nagyok.

Az erdő mellett több madárfaj ült,
Míg kinn a sas sziklák fején pihent:
Nézték az erdőt titkos réseken,
A rengeteg szép: s csúszva több bement.

Megjött a sas, látá a jövevényt: -
Nemes, nagy a sasok szíve.
A rengeteg nagy, elfér benne sok,
Nem félt – hivé lesz kin segítnie.

A saskirály őket nem űzte ki:
Elég erős volt, mind reszkette őt:
Gondolta: a sok faj majd egyesűl,
Jobban legyőznek együtt vészt, időt.

Az erdő végét adta át lakul,
A vész elől mind szárny alá szedé,
Éltek külön: vész összehozta mind,
A vész barát-, vér testvérré kené.

A büszke sasfaj egyesűlt vele,
Hogy megtanítsa szállni a napig,
A gyenge hős, félénk bátor legyen
A rengetegben, melyben ő lakik.

Így éltek ők:…a sasfaj zúgni kezd:
Az idegen legszebb cserfákra űl,
Kiebb szorítja az erdők urát -
De jött a sasfej, s mind lecsendesűl.

És – áruló lett több testvér utóbb,
Kitépte a sas nyelvét, tollait,
Szivén feküdt, mint vérrel szítt nadály,
Kiszítta a sas éltét, napjait.

S felébred a sas: nem volt már anya,
Csak átka van – nem testvérek fején,
Kit átkozott, az mind önvére volt,
Hisz úgy nevelte fel mind emlején.

És káröröm fogott egy sírt körűl,
Az árulásnak szégyensírja volt,
A sast vetik be öntestvérei,
Az agg sas nincs – mert nyelve, népe holt.

S midőn ujjongott már a káröröm,
Egy – ifju sas repült a síron át,
A nap felé feszité szárnyait,
Elégnek érzi, társ nélkül, magát.

Nincs vonzalom keblében, nincs boszú,
A szellem és szabadság szárnyai,
Nem vér – az ész vezérli zászlaját,
Mind nézik őt: Meddig fog szállani?

Itt nézik őt: a felhőn áttör-e?
Fölér-e, hol a többi sas lakik?
Ott nézik őt: hogy éri majd a nyíl?
S le a mélységbe majd hogyan bukik?