Szomorú a gerlice,
árva lett, nincs senkije.
Párja nélkül hordja hát
mondhatatlan bánatát.
Míg csak él, sír, gyászol egyre,
másik társat nem keresve.
Nyílhat lent a kert virága,
meg se nézi, meg se látja.
Zöld erdő fölött, ha szárnyal,
gondol már csak a halállal.
Nem pihen a sűrű lombban,
száll, amíg le nem hull holtan.
Hogyha lankad is a szárnya,
ül csupán a száraz ágra:
mély erdő zöld hűvösében
tébolyog csak szomjan, étlen.
Hol a hideg víz csörög lenn,
fölkavarja, tovaröppen,
száll inkább a zavarosra,
szomjúságát azzal oltja.
Egyre oda űzi vágya,
hol a vadászt megtalálja,
ki ha látná, rá is lőne,
elvenné a sok bút tőle.
Ha egy szegény kis madárnak
szívén ily nehéz a bánat,
hogy meg akar halni egyre
társa vesztén keseregve,
hát még én, a lelkes ember,
tele érző szerelemmel,
hogyne bánkódnék jajongva?
Keserű az árva sorsa.
/Ford.: Fodor András/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése