A Yucaay völgye fölött emelkedik a
Pitusiray nevezetű havas, sziklás hegylánc. Ott őrizte egy Aconajapa nevű
indián az áldozati lámák fehér nyáját, amelyet az inkák a Napnak áldoznak. Az
indián bátor, jólelkű legény volt. Furulyázva járt a nyája után, lágy és
gyengéd dallamokat csalt elő. Nem szenvedett a szerelemtől - mely az ifjaknak
annyi gyötrelmet okoz, - de örömét sem lelte benne.
Történt egyszer, hogy amint
gondtalanul furulyázott, odament hozzá a Nap két leánya, akiknek a
földkerekségen mindenütt volt lakóhelyük, és minden lakóhelyükön voltak őrzőik.
A Nap két leánya nappal járhatott-kelhetett a Földön bármerre, gyönyörködhetett
a zöld mezőkben, de az éjszakát bent kellett tölteniük valamelyik házukban.
Amikor beléptek, az őrök és a pásztorok megvizsgálták őket, nincs-e náluk
valami, ami ártalmukra lehetne. Egyszer éppen arra jártak, ahol a pásztor
furulyázott. A pásztor ügyet sem vetett rájuk, de ők faggatni kezdték a nyájról
és a legelőről.
A pásztor, aki addig sohasem látta a
lányokat, térdre rogyott, gondolván, hogy bizonyára a négy kristálypatak közül
valók, amelyek szépségét annyira dicsérték szerte a hegységben: vagyis hogy két
patak leánnyá változott, s azok állnak előtte. Így hát egy szót sem felelt, de
a lányok újra kérdezősködtek a nyáj felől, és azt mondták, ne féljen, ők a Nap
leányai, az egész Föld úrnői, és hogy megnyugtassák, karon fogták, újra kérték,
ne féljen tőlük. Végül a pásztor felemelkedett, megcsókolta mindkét leány
kezét, s álmélkodott nagy szépségük láttán. Darabig jól elbeszélgettek, a pásztor
azt mondta, ideje összeterelni a nyáját, és engedélyt kért erre a lányoktól.
Csukiljantónak, a nagyobbik leánynak
megtetszett a szép szál legény, s hogy tartóztassa kicsit, megkérdezte a nevét,
és azt, hogy hová való. A pásztor azt felelte, Lares vidékéről való, és a
becsületes neve Akojanapa. A lánynak a pásztor homlokára tévedt a tekintete,
ahol kecses, csillogó fejdíszt viselt - az indiánok ampunak nevezik -, és amint
közelebbről megnézte, látta, hogy rühatkák szívet esznek rajta. Csukiljanto megkérdezte,
hogy hívják ezt az ezüst valamit, a pásztor pedig azt válaszolta, hogy utuszi.
A n-usta ( hercegnő) elbúcsúzott a pásztortól, s erősen emlékezetébe véste a
fejdísz és a rühatkák nevét, és arra gondolt, milyen kecsesen voltak
megrajzolva, mintha élnének, és mintha szívet ettek volna, amint már
említettük. Út közben nővérével a pásztorról beszélt. Megérkeztek palotájukba,
és amikor beléptek, az őrök vagyis a kapusok megvizsgálták őket, és megnézték,
nincs-e náluk valami, ami ártalmukra lehetne, mert az őrök szerint sok
asszonynak az a szokása, hogy kedvesét és szeretőjét a szunliszukba, az ő
nyelvükön az övükbe, mások pedig nyakláncuk gyöngyszemeibe rejtik. Tudomásuk
lévén erről, a kapusok alaposan megvizsgálták a lányokat, végül beengedték őket
palotájukba. Odabent már várták őket a Nap asszonyai arany edényeikkel,
melyekben a földkerekség minden finomsága főtt.
Csukiljanto a szobájába zárkózott,
nem akart vacsorázni, azzal az ürüggyel, hogy nagyon fáradt és törődött. Nővére
a többiekkel vacsorázott. Gyanította, hogy Csukiljanto eszében Akojanapa jár.
Neki is támadt néhány gondolata Akojanapáról, de ez nem nyugtalanította, bár
titokban fel-felsóhajtott. Csukiljanto bezzeg egy pillanatra sem tudott
megnyugodni, olyan nagy szerelemre lobbant Akojanapa, a pásztor iránt, és
szinte fájt neki, hogy nem adhatja jelét annak, amit érez, mert józan és
szemérmes nő volt minden dolgában. Lefeküdt, és elaludt.
Azon a helyen, ahol a Nap hatalmas
és pompás palotái álltak, sok gazdagon díszített szoba volt, s bennük a Nap
szüzei éltek. Sokan voltak, az inkának mind a négy tartományából hozták őket,
nevezetesen Antit-suyóból, Chincha-suyóból, Conde-suyóból és Colla-suyóból.
Volt a palotában négy édesvizű, tiszta forrás, amelyek a négy tartomány felé
folytak. Bennük fürödtek a lányok, mindegyik abban a forrásban, amelyik az ő
szülőföldje felé folyt.
A szépséges Csukiljanto, a Nap
leánya, mély álomba merült. Álmában fülemülét látott egyik faágról a másikra
röpülni. A madár az egyik fán is, a másikon is dalolt, és miután jó darabig
énekelt, Csukiljanto megfogta, a szoknyájába rejtette. A madár azt mondta neki,
cseppet se bánkódjék, nincs a világon semmi, amit meg ne kaphatna. A lány azt
mondta, menthetetlenül elpusztul, ha nem lelnek gyógyírt a bajára. A fülemüle
erre azt felelte, hogy ő meggyógyítja, beszélje csak el, mi bántja. A leány
elmondta, milyen nagy szerelemre lobbant a fehér nyáj pásztora iránt, akit
Akojanapának hívnak, és bizonyára meg fog halni, mert az lenne az egyetlen
gyógyír a bajára, ha megszökhetne azzal, akit annyira szeret, mivel ha apjának,
a Napnak valamelyik asszonya észrevenné, hogy mit érez, akkor apja bizony
megöletné. A fülemüle arra kérte, keljen fel, üljön le a négy forrás között, és
dúdolja azt a dalt, amelyre a legjobban emlékszik. Ha a források is dalolják
már, amit ő énekel, akkor bizonyosan azt teheti, amit szeretne. Miután ezt
kimondta, eltűnt.
A hercegnő felriadt, sebesen öltözni
kezdett, s mivel mindenki mélyen aludt, sikerült észrevétlenül kimennie a
szobájából, és elhelyezkedett a négy forrás között. Visszaemlékezve a
fejdíszre, amelyiken a két rühatka ette a ( már említett) szívet, így szólt:
" Mikuk uszuntukujuk, utuszi, kuszim", ami azt jelenti: aki a mozgó
utuszit eszi, méltó az. Ekkor mind a négy forrás, egyik a másik után ugyanazt
mondta nagy sebesen. Amikor a hercegnő látta, hogy a források jó szívvel vannak
iránta, arra a kis időre, ami az éjszakából még hátra volt, lepihent, a
források pedig mondták tovább a mondókájukat.
A pásztor hazament a kunyhójába,
felidézte magában, milyen szép is Csukiljanto, és minél többet gondolt rá,
annál szomorúbb lett. Az új szerelem, amely kihajtott vágyakozó, de bátortalan
szívében, megéreztette, megkívánatta vele a szerelem végső célját. Ahogy erre
gondolt, fogta a furulyáját, játszani kezdett olyan szomorúan, hogy még a
köveket is megindította. Amint abbahagyta, olyan nehéz lett a szíve, hogy
ájultan esett a földre. Amikor magához tért, könnyét bőven ontva, panaszosan
így szólt: " Jaj, jaj, jaj neked, te nyomorult, te szerencsétlen, szomorú,
boldogtalan pásztor! Közeledik a halálod napja, hisz a remény megtagadja tőled,
amire úgy vágyakozol! Szegény pásztor, hogy is segíthetnél magadon, nincs
remény!" Ezt mondván, befordult a kunyhóba, és a kíntól meggyötörten
elaludt.
A pásztor anyja a faluban élt,
megtudta a jósoktól, hogy milyen nagy bajban van a fia, s ha nem segítenek
rajta, vége az életének. Miután az okát is megtudta fia boldogtalanságának,
fogott egy roppant díszes, e célra igencsak alkalmas vándorbotot, és nyomban
útnak eredt. Leereszkedett a hegyről, s olyan szaporán lépdelt, hogy napkeltére
a kunyhóhoz érkezett. Belépett és látta, hogy a fia ájultan fekszik, arca
könnyekben ázik. Felébresztette. A pásztor anyjára pillantott, és meghatódott.
Anyja vigasztalta, amennyire tudta: ne bánkódjék, majd megszerzi ő azt a lányt,
nem kell hozzá sok idő. Ezt mondván, útnak indult, csalánt gyűjtött a sziklákon
- ezek az indiánok ugyanis azt gondolják, csalánt kell enni szomorúság ellen.
Amikor már sokat gyűjtött, nekiállt főzetet készíteni belőle. Még el sem
készült munkájával, amikor a Nap két leánya már ott állt a kunyhó küszöbén,
mert Csukiljanto virradatkor tüstént felöltözött, és amikor úgy gondolta, itt
az ideje, hogy bejárja a hegység zöldellő fennsíkjait, Akonapaja kunyhója felé
fordult, mert szerelmes szíve ezt parancsolta. A kunyhóhoz érve, nővérével az
ajtó elé ült, pihenni. Meglátván a jó asszonyt, üdvözölték, és kérték, adjon
valami harapnivalót. Az öregasszony térdre ereszkedett, azt mondta, egyebe
sincs, mint egy kis csalánfőzete. Megfűszerezte és föltálalta a leányoknak,
azok pedig jó étvággyal hozzáláttak.
A kisírt szemű Csukiljanto
körbejárta a kunyhót, anélkül, hogy jelét adta volna, mit is szeretne látni. A
pásztort hiába kereste, mert a lányok megjelenésekor anyja parancsára a
vándorbotba bújt, így a lány azt gondolta, biztosan elment a nyájjal, és nem
állta meg, hogy ne kérdezzen felőle. Amikor pedig meglátta a botot, mondta az
öregasszonynak, hogy milyen szép az a bot. Az öregasszony elbeszélte neki, hogy
az a bot valaha Pacsakamak egyik asszonyáé vagy szeretőjéé volt, nevezetes
kincsnek számított a fennsíkon, ő maga örökségképpen jutott hozzá. Ezt
megtudván a leány arra kérte, hogy adná neki, s addig kérlelte, míg az öregasszony
végül nekiadta. Csukiljanto kezébe fogta, s mindjárt jobban érezte magát. Rövid
ideig ott maradt még a kunyhóban, aztán elbúcsúzott az öregasszonytól, és
elindult a réten át.
Szomorúan, eltűnődve ment-mendegélt.
Útban palotája felé, nagy fájdalmára sehol sem látta a pásztort. Amikor
belépett a palotába, az őrök szokás szerint megvizsgálták. Mivel mást nem
találtak nála, mint a vándorbotot, becsukták a kaput, nem sejtve a csalást. A
lányok megvacsoráztak. Az éjszaka jó része eltelt, amikor mindnyájan elmentek
lefeküdni.
Csukiljanto fogta a botját, maga
mellé tette az ágyába, mert nagyon tetszett neki. Azt hitte, egyedül van, és
sirdogálni kezdett, mert a pásztorra meg az álomra gondolt. Kis idő múlva a bot
visszaváltozott azzá, aki azelőtt volt, s szólongatni kezdte Csukiljantót. A
lány nagyon megijedt, felkelt az ágyból, fényt gyújtott nagy csendben. Ahogy az
ágya felé közeledett, meglátta a pásztort, aki könnyezve térdelt előtte. A
leány zavartan megkérdezte, hogy került oda. " A bot segítségével" - felelte
a pásztor.
Csukiljanto akkor átölelte,
betakarta szépszövésű lipi takarójával s finom anyagból készült
kumbijával, és vele hált. Pirkadatkor a pásztor újra belebújt a botba. Amikor
hercegnője és úrnője látta, hogy elhelyezkedett odabent, a Nap pedig már
fényben füröszti a hegységet, apja palotájából egyenesen a mezőre ment, csupán
a bot volt vele, és egy hegyi hasadékba bújt kedves pásztorával, aki újra
felöltötte eredeti alakját. Történt azonban, hogy az egyik őr követte a lányt,
és rajtakapta szerelmesével a rejtekhelyen. Látván, mi folyik ott, ordítozni
kezdett. A megriadt szerelmesek futva menekültek a Calca falu melletti hegy
felé, és amikor elfáradtak, leültek egy sziklára, és elaludtak. Mivel álmukban
nagy zajt hallottak, felkeltek, és ahogy Calca falu felé pillantottak, egyikük
is, másikuk is kővé vált, és még ma is látható a két szobor Guallabamba és
Calca felől, és máshonnan is...Azokat a hegyeket Pitusiraynak nevezték el, s
még ma is így hívják őket.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése