Tormay Cécile: Az elhagyott oltár

Glaukos felvetette a fejét...Mióta az a sötét szemű idegen asszony a városba jött, csak álmai voltak neki, de aludni többé nem tudott - Damylla, Damylla, - sóhajtotta, s mintha távoli kedvesét hívná a szívére, kitárta két karját. És ebben a pillanatban úgy érezte, hogy fiatal vérének minden cseppjében két epedő kis kar tárul ki, s egész lénye egy vágyó, hasztalan öleléssé lesz...Várakozóan tekintett körül, de a nyitott ajtón át csak a nyári éjtszaka varázslata közeledett felé. Felugrott a nyugágyról, s elejbe ment a varázslatnak...

Az udvarban holdfény tévelygett a karcsú oszlopok között, s a márványmedence kútja csobogott, dalolt, akár egy kis szerelmes pacsirta. Majd egyszerre megszakadt az alvó város csendje. Túl a kerteken, mintha egy ajtót nyitottak volna ki, vidám bacchanália zsivaja szökött a szabadba. Ketten jöttek, s a ház előtt megálltak. Egy férfi és egy asszony. Csend lett, s Glaukosnak elszorult a torka, valahogyan megsejtette, hogy ebben a percben két szerelmes ember megcsókolta egymást. Egyszerre egyedül érezte magát, s vad sóvárgás fogta el. Lekapta a falról lantját, aztán úgy futott ki a házból, mintha utol akarna érni valakit, aki nélkül nem tud tovább meglenni.

Nem gondolkozott...meg akarta mondani annak a szép idegen asszonynak, hogy szereti őt. A lantjával akarta megmondani neki, hadd reszkessen, mint az elmúlt tavasz dalnokversenyén reszketett dalától Korinthos minden asszonya.

Gyorsan futott, a fehér házsorok egymásután maradoztak el mögötte, s már a Isthmos hídján járt. A víz zúgva rohant át a híd ívei között, s ő szédülve állt meg egy percre. A márványváros lábai előtt hevert. Fent az Akrokorinthos sziklaormán, az Aphrodite temploma előtt még lobogott a szent hetairák áldozattüze, míg lent a tengeren, mint egy ezüstös hajóraj úszott a holdfény...jött libegve Korinthos felé, s csillogó sajkáival kikötött az öböl partjai alatt.

Glaukos ismét futni kezdett, s végül betért egy keskeny utcába. Az egyik kertfalon olajfa hajolt ki a szabadba. Meglassította lépteit...Annak a fának a susogása ringatta ma álomba  azt a sötét szemű asszonyt, akiről senki sem tudta, hogy honnan jött. Egyszerre itt volt, és egyszerre lángot gyújtott minden korinthosi férfi vérében. Először az utca hódolt meg neki, aztán az Isthmos-menti városnegyed, s most már róla beszélnek még az Agorán is. És ő e hódolatért cserében csak a mosolyát adta. Álmatagon haladt a rabnőivel a tömegen, mintha nem is hallaná a tetszés moraját, s az ifjak minden reggel érintetlenül találták a rózsákat, mikkel behintették háza küszöbét. Emberi nyom soha sem árulkodott a kémkedő virágok között...

Glaukos akkor már lábujjhegyen járt, s mégis úgy hallotta, mintha döngne talpa alatt a kövezet, pedig csendes volt körülötte minden - csak a szíve ütött olyan nagy zajt. Aztán egyszerre elakadt ereiben a vér...sajátos nesz verte túl szíve dobbanását: a Damylla kapuján nyikordult meg a retesz. Önkénytelenül hátralépett egy kis sikátor homályába, s a kezében reszketni kezdett a lant. Nem bírta fogni. Letámasztotta maga mellé a földre, és előrehajolt.

Nem csalódott. A Damylla ajtaja csakugyan megnyílt, s egy lenge asszonyi árny átlépett a küszöb rózsái felett. Ő volt...Glaukos felszisszent, s mintha ereiből kitört volna a feltorlódott vér, tüzes hullámok öntötték el a testét.

Damylla egy percig hallgatódzva nyújtotta előre finom nyakát, s a hold ezüstje s hajának aranya néma csatára keltek a csendben. Ösztönszerűleg a sikátor felé tekintett, majd megnyugodva vonta össze mellén fátyol-peplosát, s tova osont.

Glaukos tagjai felmondták a szolgálatot. Mire újból meg bírt mozdulni, már csak egy fehér felhő szállingózott az utca végében...Damylla messze járt, s hirtelen eltűnt egy ház kapujában.

Glaukos eszét vesztette. Felkapta a lantját, s megcsóválta a levegőben...be akarta vele törni Damylla szeretőjének a fejét. De aztán alig tett néhány lépést, egy rettenetes fájdalom markolt a mellébe...Botladozni kezdett.

- Damylla, Damylla, - haldoklott az ajkán az a kedves név, amelyiket oly sokszor elmondott - miért tetted ezt!...Odatámaszkodott az elhagyott ház falának, s a hideg kövekhez szorította égő mellét. Üldöző gyűlölet és vágyó szerelem reszketett benne, aztán egyszerre mintha valaki megrázta volna, kínos áradat tört fel a szívéből, és emelkedett a szeme felé. Úgy hitte, vér futott ki a pillái alól, mert amikor feltekintett, véresnek látta az olajfát, a házat, a küszöböt. Letérdelt mellé a földre, és sírni kezdett, sohasem hitte eddig, hogy úgy fáj az, amikor az ember szeret...

A hold már régen kifordult az utcából, mikor végre felállt és haza indult. Lassan ment, és gyakran visszanézett. A lantja volt nehéz neki, az a dal nyomta, amelyik megfagyott a húrokon, amelyiket nem fog elénekelni Damyllának soha...

* * *

És jöttek ezután is holdas nyári éjtszakák, és Glaukos ezután sem tudott aludni, de nem voltak neki többé álmai. Beteg volt a szerelemtől, s úgy hitte, minden megváltozott körülte, még udvarában a márványmedence kútja is. Nem dalolt többé a víz, de mint egy átkozott kísértet, siránkozott vele együtt a hosszú éjtszakákon át...Ezerszer el akart menni Korinthosból, és ezerszer visszafordult a városkapuban...még csak menekülni sem tudott. Várt valamire úgy, mint az olyan ember vár, ki meghalni látta kedvesét, el is temette, el is siratta, és mégis visszavárja. - Damylla, Damylla, - tördelte napestig, bár mindannyiszor megszakadt valami ettől a névtől a szívében. Aztán, mint ahogy a babonában a meggyilkoltak kísértete felkeresi azt a helyet, ahol életét vették, őt is valami ellenállhatatlan erő visszavonta Damylla utcájába, oda, ahol megölték a szívét.

Egy napon végre találkoztak. Glaukos elsápadt, s mikor még messze volt tőle, félrefordult, mikor közel ért hozzá, akarata ellenére rátekintett, s mintha valami megakasztotta volna a lábát, egy pillanatra megállt. Egymásra néztek, s Damylla szemében a saját kínját látta viszont. Halvány mosoly villant meg az ajkán...bizonyos volt benne, hogy az asszony is szenved..., hogy elhagyta a szeretője!...

- Glaukos, miért lettél hűtlen hozzám - mondotta Damylla elmenőben. S mintha csak alamizsnát dobott volna, de nem érdekelné a koldus köszönete, odább sietett a válasz elől.

* * *

Már haldoklott a nyár a korinthosi kertekben, s Glaukos még mindig vissza-visszatért a Damylla utcájába. Egy alkonyaton történt azután, hogy épp mikor a végzetes kis sikátor mellett elhaladt, valaki a nevén szólította.

Arcába szökött a vér: a sötét szemű idegen asszony hívta magához. Ott állt a háza küszöbén, mint akkor éjjel. S a szellő, az isteni szobrász, kirajzolta alakját a fátyol-peplos alatt.

Glaukos nehezen lélegzett, s fénytelen szemében kigyúlt a régi tűz. Most is úgy érezte, mint az első napon. Megadta magát neki, s gyorsabban, mint ahogy akarta, átszaladt az utcán. Az asszony hátra vetette a fejét, s kutatóan nézett az arcába, aztán kissé elmosolyodott.

- Beteg vagy?

- Nagyon!

Damylla Glaukos vállára tette a kezét.

- Ne légy szomorú, a te betegségedben nem hal meg az ember.

- Lásd, én pedig már meghaltam - mondotta fájdalmas mosollyal a férfi.

- Különös vagy! És mondd, mit láttál az alvilágban? Ó, jer be házamba, mesélj nekem, úgy unatkozom.

Glaukos mintegy lázálomban lépte át a küszöböt.

Reménység szállt fel benne. Aztán egyszerre kiábrándultan állt meg...az udvar felől hangokat, víg nevetést hallott. Úgy érezte, hogy valamit, amit megígértek neki, ismét elvettek tőle. Damylla nem volt egyedül. Visszafordult volna, de az ajtó már bezárult a háta mögött.

Indulatosan harapta össze az ajkát, s kilépett az udvar oszlopai közé. Damylla barátnői kíváncsian néztek rá.

- Leányok - mondotta az asszony nevetve, és néhány selyempárnát dobott a földre -, üljetek körém, Glaukos egyenesen az alvilágból jött, és mesélni fog nekünk.

Az ifjú dacosan vetette meg hátát az egyik oszlopnak, s merően a Damylla szemébe nézett. Egy pillanatra elgondolkozott, majd lassan két keserű barázda formálódott az ajka körül.

- Ő igazat mondott - szólt végre vontatottan -, valóban az alvilágból jövök, de hiába árulnám el, hogy mit szenved ott az ember, ti úgysem értenétek meg.

Az asszony összekulcsolta a két kezét a melle mellett:

- Mindent megértek én, de ha jobb szereted, mesélj másról, ó, Glaukos.

- Igen, arról fogok mesélni, mi történt a földön azon az utolsó napon, mikor még én éltem.

A leányok összebújtak, s jelentősen néztek egymásra, és a kis Krézeis halkan suttogta:

- Lám, nem hazudtak a szomszédok, csakugyan megzavarodott az elméje, pedig régen, milyen szépen dalolt.

Damylla csendet intett, s Glaukos beszélni kezdett:

- Figyeljetek reám. Rövid mesét mondok egy istenasszony szobráról. A szépség, az ifjúság, a szerelem istenasszonya volt ő. Templomát s az oltárt, amelyen állt, rózsákkal hintették be a halandók, s híveinek tekintetében kiolthatatlanul égett körülötte az áldozat tüze. De mind hiába, az istenasszonyt kőből faragták, s márványteste hideg maradt az emésztő pillantások...a forró sóhajok alatt...

Damylla szórakozottan kapott egy kis pillangó után, amit az őszi szellő besodort az udvarba. Elfogta, aztán unottan szabadon bocsátotta, s felnézett a férfira.

Glaukosnak elakadt a hangja ettől a pillantástól. Lesütötte a szemét.

- Halljátok hát - folytatta zavarodottan. - Csodálatos az, ami ezután történt. Egy hívő ifjú kivette az istenasszony előtt tulajdon szívét, s a szobor márványtestébe tette...Így esett meg, hogy a szobornak szíve lett, annak pedig, aki szívet adott néki, nem volt többé.

Glaukos elhallgatott egy percre, s aztán halkabban beszélt tovább:

- Igen, szíve lett a szobornak, s dobogni kezdett a márvány alatt. Halandók szerelme költözött bele. Csókokra, ölelésre vágyott, s egy magányos éjjelen megmozdult talapzatán...

A leányok visszafojtott lélegzettel figyeltek:

- Beszélj, Glaukos...beszélj.

- Leszállt a földre - szólt a férfi, s amint kimondta, egyszerre megkönnyebbült. Szabadabb lett a melle, s már nyugodtan állta a Damylla csábos tekintetét... - Tudjátok meg, hogy kiosont templomából, s elment ahhoz, aki szívet adott neki, s szívtelenné lett maga...De aztán, mikor megvirradt, eszébe jutott az istenasszonynak a templom, az örök tűz az emberek szemében, s visszavágyott talapzatára.

- No és? - suttogta a kis Krézeis.

- Vissza is ment - mondotta Glaukos komoran -, s elfoglalta újból elhagyott oltárát. És esztelen hívei ismét ott tolongtak körülötte, eljöttek őt imádni mindannyian -, csak az az egy nem jött el többé soha, akiért leszállt a talapzatáról...

...Glaukos már régen hallgatott. Csend volt az udvarban, s Damylla még mindég a mellére hajtotta a fejét. Majd egyszerre, mintha hirtelen világot tartottak volna a szeme elé, felkapta a homlokát, kutatóan meredt a férfira, s arca vad és kegyetlen lett. A megszégyenülés gyűlölete vetett lobot tekintetében. Bosszút akart állni azon az egyetlen emberen, aki tudta róla, hogy leszállt a talapzatáról.

- Glaukos - mondotta lihegve, s a szép feje gőgösen csuklott hátra - Glaukos! Mondom neked, te mindig azok között lész, akik virradattal visszatérnek az istenasszony templomába...