Valahol a Hargita
oldalában, egy északos vízmosás partján, komor, nagy fenyők árnyékában, ott
tengődött egy háromágú mogyoróbokor. Maga sem tudta, hogyan kerülhetett arra a
nem mogyorónak való martra. Bizonyára valami csavargó mókus hullathatta el arra
jártában azt a szem mogyorót, melyből a bokor kihajtott. Elég az hozzá, hogy
ott volt, s mesénk idején már mint bokrot ismerte a környék minden fenyője,
borókája, bokorként ismerték a szarvasok, a farkasok, a medvék: s mert soha
egyetlen szem mogyoró sem termett rajta, egyszer egy alatta tűnődő barnamedve
unalmában háromlábú meddő mogyoróbokornak keresztelte. Bántotta ez a bokrot,
hogyne bántotta volna.
- Bárcsak
egyetlenegyszer telne, bár egyetlenegy aprócska mogyoróra! – sóhajtotta a
háromlábú meddő mogyoróbokor.
De hiába.
Nem termett rajta már
csak néhány árva barka, s az is csak akkora, mint egy egérfi farka.
- Változtatni kellene a
dolgon – sóhajtotta el magát az őszi szélben az egyik vessző.
- Változtatni,
változtatni – hajtogatta a másik kettő -, nemsokára suhogni kezd az őszi eső,
leveleink is hullnak, változtatni kellene, mielőtt a felhő havat hullat.
Megegyeztek, elmennek
szerencsét próbálni a világba, ha meg nem sikerül, legfennebb visszajönnek
rügyfakadásra.
- Akárhogy s mint lesz,
tavaszra jöjjünk vissza – mondta az a vessző, amelyik a változást
indítványozta. S mert valamicskével vastagabb is volt, mint a másik két vessző,
hajlott szavára mind a kettő.
Megállapodtak, hogy
hol s mikor találkoznak, s tapasztalataikról egymásnak beszámolnak. Azzal
búcsút mondtak a hegynek, és hárman háromfelé mentek. Éppen idejében, mert
nyomukban suhogni kezdett az őszi eső, aztán a felhő fölpúposodott, mint egy
dunyha, s pár napra rá hóba vonta az egész Hargitát.
Eltelt a tél, a patak
a vízmosás mélyén már javában mondikált, és megjött a három mogyoróvessző. Azaz
csak kettő. A harmadikra, a vastagabbikra hiába vártak. Mit volt mit tenni,
nélküle tartották meg a beszámolót.
- Hát az úgy volt –
kezdte az egyik -, hogy mentem, mendegéltem, s mikor az erdőből kiértem, mert
elfáradtam, az útszélen leültem. Arra jött egy öregember, aki még nálamnál is
fáradtabb volt. Lenyúl értem és pálcául fogadott. Őt támogattam egész télen.
Tartottam, hogy el ne csússzon a jégen. Mondogatta is gyakran: „Milyen nagy
szerencsém ez a pálca, megérdemelné, hogy legyen cifrája.” Egy téli estén ki is
cifrázott. Azóta még nagyobb becsben állok. Olykor, ha az unokák jól
viselkednek, nagyapó, mert így hívják a gazdám, megengedi, hogy lovazzanak
vélem. Boldog vagyok, a célom elértem. De mi történt véled?
- - Olyanformán jártam,
mint ahogy te meséled, csak engem egy kis juhászbojtár vett fel. Furulyát
faragott belőlem, s egész télen őt és övéit vidítottam. Annyi dalt tudok, hogy
el sem hinnéd. Alig várom, hogy visszamenjek innét.
- Mennék már én is, de
várnunk kell, míg megjő a testvérünk s társunk, a vastagabb vessző, bár nagyon
hiányzik nagyapó meleg marka…
- Ne várjatok, ne
várjatok! – csördült meg hirtelen egy futár szarka. – Ne várjatok, meg már
sohase jő testvéretek, a vastagabbik vessző, mert belőle bot lett egy kasznár
kezébe, rettentő büszke volt a nagy tisztességre, kétszer ütött, ha a kasznár
egyszer suhintotta. De egyszer egy szolga két marokra fogta, pozdorjává törte,
ledobta a földre, s még meg is taposta.
Ezzel a szarka a
csőrét befogta s továbbállott. A két testvérvessző meg levonta a szomorú
tanulságot, búcsút mondtak végképpen a hegynek, s igyekeztek vissza, ki-ki a
gazdájához.
good
VálaszTörlés