Mihai Eminescu: Harmadik levél

Volt egy szultán, kinek népe mindig ott talált hazára,
Hol mezőit váltogatva járt legelni kósza nyája.
Kint aludt a puszta földön, jobbja vánkosán heverve:
Ám kívül csukott szemével lélekben magát figyelte.

Látja, hogy a hold az égről egyre lejjebb, lejjebb ér le,
És tündéri szűzleánnyá változottan száll feléje.
Mint a lágy tavasz nyomában, úgy virult ki már az ösvény:
S lám az ő borús szemében titkos fájdalmú ködös fény.
Ennyi szépségtől az erdő megremeg, susog, zizeg,
Kristály-arcukat bizsergőn fodrozzák a hűs vizek,
Mint a finom szálú zápor, hull a gyémántpor rezegve,
Szikrázón szitál a légben, erre-arra permetez le,
És a pompázó varázsban mintha lágy dallam zenélne,
Éji szivárványok íve boltozódik rá az égre…
Most a lány melléje ül le, lágy kezét kezébe fogja,
Hollófürtje selymesen hull, egy-egy hullám minden fodra.
„Hadd, hogy sorsomat tehozzád kössem…Jöjj a karjaimba,
Lelkem édes szenvedését fájdalmaddal csillapítsd ma…
Életünk könyvébe írták a csillagok s évezredek,
Hogy te légy az úr fölöttem, és az úrnőd én legyek.”

Míg a szultán nézi, egyre halványabb a látomása:
Közben érzi, hogy szívéből dús fa nő fel óriásra,
Néhány perc alatt nagyobb lesz, mint sok századév során át,
És a földre, tengerekre nyújtja szét ezernyi ágát.
Roppant lombja már a messzi láthatárt is átkarolja,
És a mindenség alatta mintha árnyékban nyugodna:
Négy táján a nagyvilágnak látja hegytömbök sorát,
Taurust, Atlaszt meg Kaukázust és az ős Balkán fokát:
Ott a Tigris és Eufrát, vén Nílus és Duna árja -
S mindnyájuk uralkodója ott a nagy, dicső fa árnya.
Így Ázsia, Európa s Afrika sík pusztasága,
Nagy folyókon hánykolódó mélysötét iromba gálya.
Szántóföldek zöld lapályán ringatózó zöld vetések,
Tengerek határszegélye, várak, mik a partra néznek,
Ott terülnek szét előtte…mint hatalmas szőnyegen,
Népek, országok, vidékek egymás mellett száz helyen -
Mint fehér ködön keresztül, látszanak és egyre nőnek,
Nagy fa árnyában kiterjedt birodalommá szövődnek.

Még a sas, mely ég felé tör, az sem ér a lombhegyig:
Ámde szélesen csapongó, győztes szél keletkezik,
Meglegyint minden kis ágat, és a zengő lombra rebben,
S egy kiáltás: „ Allah! Allah!” – hallszik fönt a fellegekben.

Nőttön-nő a furcsa zúgás, mintha tenger háborogna,
Harci lármák űzik egymást, feldörögve s elrobogva:
Millió hegyes levélke ring a szél után, ahol
Most az új Rómát befedve, mind a föld felé hajol.

Megremeg a szultán…ébred…s éppen látja, hogy a hold
Eskiser táján lebegve, lankája fölé hajolt.
Bújában Edebáli sejk házára tekint fel ő,
Hol az ablakrács mögött egy szép leányka tűnt elő:
Karcsú, mint a fűzfavessző, arcán mosolygó tavasz,
Lám csak! Malkatun, a nagy sejk, bűbájos leánya az.
Tudja már, a Próféta volt, aki oly álmot adott,
Hogy egy percre épp Mohamed édenébe szállhatott,
S hogy világi szerelméből oly hatalom fog születni,
Melynek éveit s határát csak az ég tudja, más senki.

Testet ölt az álma, sasként egyre távolabbra lebben,

Birodalma nő, gyarapszik, évről évre szélesebben,
És a zöld zászló is évről évre följebb száll, magasra.
Röpte népek és királyok sok tucatját elragadja.
Győztesként fogadja útján egyik nép után a másik…
Bajazid sodró viharként már elér a vén Dunáig…

Egy jelére parttól partig nyúlik át a nagy hajóhíd,
Harsány trombiták kísérik át a szultán hódítóit:
Szpáhik jönnek, janicsárok – Allah kedves fiai,
Áradatuk Rovinéra éjet tud borítani:
Szerteoszlanak rajokba, sátrakat feszítenek…
Míg a távol láthatáron zúg a tölgyes-rengeteg.

Béke-hírnök érkezik most, kendő leng a botja csücskén,
Bajazid csak megvetéssel néz reá, s megkérdi büszkén:
„Hé, mi kell?”
„Mi? Béke! Béke! Jó urunk ím’ arra kéret,
Hogyha nincs terhedre, felség, szívesen beszélne véled!”
Int a szultán…út nyílik szét…és a sátor-szárny elébe
Ősz öreg lép – cifrázatlan mind ruhája, mind beszéde.
„Te vagy Mircea?”
„Igen, felség!”
„Hódolatra jöjj elébem,
Nehogy büszke koronádat tüske-ágra fölcseréljem.”
„Császár, bármily terv vezérel, és akármily cél vezet,
Míg mi békében vagyunk meg, így köszöntelek: Üdv neked!
Ámde hódolat? Bocsáss meg, ó, nagyúr, ez meg nem illet:
Hisz’ te haddal, háborúval készülsz eltiporni minket:
Vagy talán már visszafordulsz, néped visszaküldenéd,
Hogy felséged megmutassa irgalmát, magas kegyét?
Mindegy: így vagy úgy…Akármit szab ki ránk a sors szeszélye,
Kész örömmel elviseljük azt, ha háború, ha béke.”

„Mit? Ha nékem egy világ áll nyitva – tűrjem el vajon,
Hogy egész oszmán hatalmam elcsússzék egy tökmagon?
Ó, te álmodban se hinnéd, hányan álltak már utamba,
Mind: Nyugat sok messzehírű, hős lovagja, rendje, rangja,
Császárok, királyok álltak össze a kereszt jelében,
Hogy a félhold fölviharzó sodrát megtörjék kevélyen.
Fényes páncélinget öltött Málta sok dicső lovagja
És a pápa, aki hármas koronáját csillogtatja:
Villám-kévéket vetettek ők a nagy villám elé, mely
Földet és tengert fogott át vészes, háborgó dühével.
Annyi kellett, hogy kezükkel vagy szemükkel intsenek,
És Nyugat már erre küldött minden fajt és nemzetet:
Erdők mélyéből robogtak, pusztaságokon nyüzsögtek,
Mind a kereszt győzelméért nagy folyamként hömpölyögtek:
Fölkavarták ők a békés föld legtávolabbi sarkát,
Tíz- meg tízezernyi pajzzsal kék egünket eltakarták,
Kardok, lándzsák rengetegje hullámzott a föld felett,
Nagy hajóktól a tenger megriadtan reszketett!...

Láthattad, hogy Nápolynál mennyi tábor gyűlt tömegbe,
Hogy legyőzhetetlen falként álljon énelém sietve.
Mikor láttam, hogy miként a lomb s a fűszál, annyi jött el,
Szakállamba súgtam ádáz, olthatatlan gyűlölettel,
Megfogadtam, hogy letiprom büszkén, bármily nagy folyam,
S Róma oltár-asztalánál abrakoltatom lovam…
S te ily vérviharban egy szál bottal védenéd magad?
Tán egy vénember szakítsa félbe győztes utamat?”

„Igen, császár, vén, akit látsz, de nem kolduló, pulya,
Jöttment, hanem Havasföld fejedelme, ősz ura.
Hogy hatalmamat megismerd, nem kívánom azt se néked,
Hogy a mély Dunának árja nyelje el tömegnyi néped.
Már előbb, a múltban is jött annyi nem várt hetyke vendég,
És az első Dárius volt, kit sok írás emleget még:

Hej, a hömpölygő Dunán át már sokan vertek hidat,

S hoztak oly hadat, hogy attól ország-világ megriadt:
Oly császárok, kik a széles nagy világban el se fértek,
Mind a mi hazánkba jöttek, tőlünk földet s vizet kértek.
Ej, ne hidd, hogy csak dicsekszem, és nem is rémítelek,
Úgy, ahogy jött, vízzé-földdé mállott mindegyik sereg.
Azzal kérkedsz, hogy tucatnyi tájról együvé sereglett
Nagy császárok és leventék lánc-inges hadát leverted?
Még dicsekszel, hogy Nyugat volt, mely elzárta vér-utad?...
Nos, mi űzte harcba őket, mit kívánhatott Nyugat?
Hogy utóbb vas-homlokodról letéphesse a babért,
Bármely lovagnak a vallás győzelme nagy árat ért,
Én – a népem szegénységét, gondjait, mint őre védem…
Minden cserje és folyócska – s ami mozdulat a réten -
Mind csupán nekem barátom – míg neked ellenfeled,
Minden csak reád lesekszik, ott, hol nem is sejtheted.
Nincs hadunk, de lám, szeretjük ezt a hont, s ez oly fal itt,
Mely nem rendül meg tetőled, nagy hatalmú Bajazid!”

És az agg alighogy elment…mily zsivaj kél? Zúgva zengő
Fegyverektől és harsonáktól forr az erdő,
Árnyas rejtekén ezernyi hosszú varkocsú fej éled
És ezernyi érc-sisakkal vágja ár a lomb-sötétet:
Most a nagy lapályt betölti vad lovasrajok tucatja,
Gyors lovuk fakengyelekkel késztetik szilaj rohamra,
S míg sebes paták tapossák sík terét a barna földnek,
Megfeszült íjak zizegnek, hosszú lándzsák tündökölnek,
S mint acélfelhők, ha méhük sűrű, pergő jégverést szül,
Nyíl-kévék repülnek – ettől még az ég is elsötétül.
Mint az orkán, bőg, miközben szörnyű záport szór a földre,
Döng a nagy mező, felordít – harci hajrá zúg üvöltve.
Mint veszett oroszlán, őrjöng már a szultán – ám hiába:

Egyre messzebb nyúlt a rémes pusztulás halotti árnya:
És a zöld zászlót e hadnak már hiába nyújtogatja,
Mert a vész elölről is jött, ámde közben hátbakapta,
Egyre ritkul már az élhad, megrendülve támolyog:

Hull az oszmán nagy tömegben, mint levert kalász-sorok.
Itt gyalogság roskad össze, ott lovak terülnek el,
Sustorogva száll a sok nyíl – mindegyik halált lehel.
Mint jeges vihar szemükbe és hátukba vág süvöltve,
Úgy rémlik, hogy tán az ég is orvul rászakadt a földre…
Maga Mircea jár az élen, ő a fergeteg vezére,
Mely jön, jön, jön, hogy lecsapjon minden ellenség fejére:
Új lovascsapat tűnik fel, mint egy mozgó lándzsa-bástya,
Szerteszórt pogány hadak közt rendek utcáit kaszálja:
És az ellen összebolydul, nem tud már helytállani,

Győztesen vágtatva jönnek mind az ország zászlai,
Mintha pusztító özönvíz, sodró tengerár robogna -
Szerteszáll a vert pogányság, mint a szélzilálta polyva.
Érces jégeső zuhog rá, míg a nagy Dunáig árad,
És nyomában ott vihartik győztesen a kis román had.
Most a hadsereg pihenni készül, épp leszáll a nap,
Győzelmi sugárfüzére ég a hon legtávolabb
Ormain, és mint hatalmas, megkövült villám cikáz át,
És nyugat felé befonja vén hegyek homályos láncát,
Majd a roppant messzeségben egy-két csillag fénye rezdül,
És a hold remegve bámul erdők sűrűjén keresztül:
Mint a tenger s éj úrnője álmot ont le, méla csendet,
Ám a büszke Mircea egyik fia kint ül sátra mellett,
Szép emlékeken derül fel, térdén egy levélbe kezd,
És a messze Argesen túl, kedvesének küldi ezt:

„Rovine alól, hol állunk,
Úrnőm, hozzád száll a vágyunk,
Nem szavakkal, csak levéllel,

Messze vagy, s a szó nem ér el.
Kérünk, íme, kérve-kérünk,
Küldd el bárkivel minékünk
Azt, mi tájad legszebb éke:
Küldd az erdőt – lágy gyepével,
Szép szemed – szemöldökével:
Én is elküldöm neked,
Lásd, a legszebb kincseket:
Hős hadam s a zászlait,
Erdők lombos ágait,
Sisakom – tollas hegyével,
Két szemem – szemöldökével.
Tudd meg, hogy épségben élek,
Hála Krisztus nagy kegyének:
Úrnőm, csókollak, dicsérlek.”

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Rég a krónikás s a dalnok ily dicső kort érhetett meg:
Ám e század kóklerektől, népcsalóktól szinte hemzseg…
Hőseinket már csak ódon könyvekben találom én fel:
Nos, fogadhatjuk merengő lanttal, édes síp-zenével
Őket, kik csupán azóta csődülnek hozzánk, bitorló
Honfiakként? – Rejtsd el arcod ily herék elől, Apolló!
Hősök? Ó, maradjatok csak múlt dicsőségtekbe bújva,
Mert a krónikák porából most divatba hoznak újra.
És belétek burkolózva kótya senkik emlegetnek,
Dús aranykort és posványos prózát együvé kevernek.
Basarábok, Musatinok, országépítő nagyok,
Törvényalkotók – a szent kor árnyában maradjatok,
Hol ti karddal és ekével terjesztettétek ki váltig
Ős földetek – hegyektől tengerig s a kék Dunáig.
Nem dicső a mánk? Nem adja meg nekem, mit úgy kerestem?
Nem lelek kortársaim közt egy sugárzó ékkövet sem?
Nem Szübariszban vagyunk-e, látszatok szentélye mellett?
Utcán, kávéház küszöbjén hírnév tán nem is teremhet?
Nincs-e szónok itt, ki harcba frázisok nyilát veti,
Míg az utca söpredéke hangosan tapsol neki?
Kóklerek minden közügyben, torz kötéltáncuk bokázzák,
Ők, a nagy hazug bohózat színpadán neves pojácák?
Nem hazáról és erényről zeng a liberális ajka,
Hogy te azt hidd, életében éppily kristálytiszta fajta?
Nem sejted, hogy aki itt áll: holmi kávéházi támasz,
Csak nevet ily szólamokon, gúnyos élce rá a válasz.
Nézd csak azt a ronda szörnyet, nincs abban sem ész, se lélek,
Álla puffadt, és a sörte ád erélyt tekintetének,
Púpos, fekete és kapzsi, mindig aljas cselre készül,
Mérges semmiségeket mond néhány társának csalétkül:
Bár hamis pénz van begyükben, ajkukról erény csöpög le,
Talpig aljas mind, a bűnök bűne gyűlt ezekben össze,

És e torzszülött, hogy lássa, cinkosául kit vegyen fel,
Végignéz egész csapatján csúf, kidülledt béka-szemmel…
És hazánk ezek sorából választ bölcs képviselőket!
Méltók, hogy szent Goliának zárt lakában lássuk őket,
Házisapkával, befűzött, hosszú ujjú szűk zekében.
Törvényt hoznak, bő adókat szednek, ágálnak kevélyen.
Mind Hazaffy és erénycsősz! – Oly szövetségek szülője,
Hol silány szó és ledér tett orgiázik nyakra-főre.
Róka-jámborsággal ülnek templomszékükön, s a vastag
Élcen és dalon nevetnek, tapsolnak minden grimasznak!
Majd az országházba gyűlnek, csak hogy egymást megdicsérjék,
Hájnyakú bolgár kufárok, nyúlt orrú görög legénykék:

És e rút pofájú horda mind latin – de talmi csak,
Mind e görög-bolgárocskák: kérkedő Traján-fiak!
Lám, e pestises, bitang had, lám, e piszkos söpredék
Úr hazánkon és fölöttünk, most ez ült fejünkre még!
Minden, ami bárgyú, hibbant, minden szomszéd nép szemetje,
Mindent, mit rothaszt a kórság, mit fekély és genny fedett be.
Hozzánk csődült és belőle hangos honfi lett azóta:
Raccsolók és tökfejűek, bamba szónokok, valódi
Kajla szájú szófecsérlők nemzetünk parancsolói!

Hát ti vagytok Róma sarja? Rongy zsiványok, torz heréltek!
Csak pirulhat minden ember, hogy ti embersorban éltek!
Mind egy-egy világcsapás már, és e sok legalja-senki
Nem röstelli félkegyelmű, korcsult nyelvére venni
Nemzetünk dicső erényét, melyből csúfot űz szava,
Még oly elszánt, hogy kiejtse fenséges neved…haza!

Párizsban ledér vigalmak, renyhe ifjak kéjtanyáin,
Céda lányok és parázna dőzsölések éjszakáin
Vagyont, ifjúságot tesztek fel egy lapra – semmire…
Tőletek Nyugat mit nyerhet – mikor nincs mit nyernie?
Visszajöttetek…pomádés-tégely volt a nyak felett,
Új monokli…jobbotokban sétapálca kard helyett:
Ifjan bár, de gyermekésszel fonnyadoztok – és a sínylő
Agyvelőkben nem tudás van – egy-két Bal-Mabille keringő.
Kéjleányoktól ti kincsért kis topánkát vettetek…
Hogy csodállak, ó, te Róma törzséből fakadt sereg!
S most, hogy kétkedő szemükbe néztek rémüldözve, fázva,
Még csodálkoztok, hogy álnok nyelveteknek nincs varázsa?
Most, hogy azt látjuk, kik eddig nagy szavakkal szédítettek,
Könnyű pénz után loholtok, tétlenül vagyont szereztek,
Most, midőn a sima frázis nem vihet már lépre minket,
Nemde, legjobb lesz, uracskák, másra kenni bűneinket?
Megmutattátok valódi arcotok, s a hont tiporva,
Túl sok szégyent hoztatok már nemzetünkre és e korra.
Nyelvünkkel meg őseinkkel túl sok csúfságot űztetek,
Hogy ne lássuk végre, mennyi gazság fűti lelketek!
Persze – pénz kell munka nélkül, semmi más nem hat reátok:
Mert a tisztesség: bolondság, és lángész: rémes átok.

Hagyjátok csak őseinket krónikák porán pihenni:
Mert a nagy múltból bizonnyal gúnyosan tekintenek ki.
Miért nem jössz te, Tepes vajda, hogy kemény markodba fogva
Két csoportra oszd e hordát: őrültekre és gazokra?
Bősz dühödben két hatalmas tömlöc odvában rekeszd el,
S aztán pusztítsd el a börtönt és a tébolydát tüzeddel!

/Ford.: Franyó Zoltán/