Támadó
oroszlánok
(…)1904 június 11-én történt velem
ez a kalamitás ( kellemetlenség), melyet vigyázatlanságomon kívül egy
csütörtököt-mondott töltény okozott. Éjjel a táborom közelében kitett dögnél
oroszlán járt. A harmatos füvön könnyű volt követni, és csakhamar meg is
pillantottam. Csak a fejét és a nyakát láttam jól, mert a fű magas volt. A
távolság alig volt negyven lépés és így könnyű lett volna fejbe lőnöm, de mivel
nem akartam a koponyáját tönkrezúzni, nyakon lőttem a majdnem sör
énytelen hímoroszlánt, mire hörögve
felfordult. Egy mocsága törzsbeli fiú volt velem, aki a sörétes puskáimat hozta
és egy pálmarostból készült kosarat, mert akkor madárgyűjtésre indultam. Mikor
oroszlánom összeesett, odaszóltam az erősen visszahúzódott emberemnek, hogy
szaladjon és hívja a három otthon maradt embert ( ennyiből állott akkor az
egész szafárim, azok közül is egyik gyerek volt) és hozza el a
fényképezőgépemet is. Emberem azonnal elsietett, én meg, hogy jobban lássam a
lelőtt oroszlánt, néhány lépést tettem feléje: a fű teljesen eltakarta.
A sebzett állat helyéről hangzó
mérges, fenyegető morgás azonnal „állj-t” parancsolt: lövésre kész fegyverrel
vártam a támadó előbukkanását. Nem kellett soká várnom! Mikor a felém törő
oroszlánt megláttam, fejét véve célba, rögtön elnyomtam a ravaszt, de csak egy
hitvány csattanás hangzott!
Puskám csütörtököt mondott!
A következő pillanatban az oroszlán
már mellettem termett és mancsával a combomra vágott – éppúgy, ahogy a macska
szokta a hozzákapó kutyákkal - ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat
két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam és úgy próbáltam
távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra későbben sem tudtam pontosan
visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a
jobbkezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajta, hiszen az életemről volt szó.
Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt,
a fegyver a jobbkezemben maradt. Ekkor hirtelen beleismételhettem egy másik
töltényt és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de
oly szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be és a koponyát
összezúzva, azonnali halálát okozta. A rövid küzdelem közben mindvégig hátamon
hevertem. Mikor feltápászkodtam, bizony szomorú alak lehettem: ruhám mind
letépve és mindenem merő vér. Eleinte sokkal súlyosabbnak képzeltem sebeimet a
ruhacafatokat borító vastag vérréteg miatt, mint amilyenek a valóságban voltak,
de aztán láttam, hogy rongyaim inkább ellenfelem vérétől pirosak.
Nagynehezen feltápászkodtam. A
jobbkezem csuklója fölötti sebek egyikéből szökellve ömlött a vér. Ezt a sebet
az ingem zsebében maradt zsebkendőmmel kötöttem el, aztán puskámra támaszkodva,
a tábor felé indultam. Segítségért nem kiáltottam, mert jól tudtam, hogy
embereim ebben az esetben nem jöttek volna felém, mert azt hitték volna, hogy
az oroszlán még él.
Széles, jól követhető vérnyomot
hagytam magam után: pár pillanatra sötétség borult szememre és leülésre
kényszerített. Mikor felkecmeregtem – a mozgás már nagyon nehezemre esett – egy
bozót mögül kifordultak embereim: amikor rongyosan, véresen előbotorkálni
láttak, nagy hajlandóságot mutattak az elszaladásra. Csak miután megfenyegettem
őket, jöttek hozzám és vittek haza.
Egy-két nap múlva végleg el akartam
hagyni tanyámat és ezért kevés gyógy- és kötszeremet a bennszülötteknek adtam
élelmiszerekért és néprajzi tárgyakért cserébe. Most tehát kötszerem sem volt.
Embereimmel a cseretárgynak használt olcsó pamutvászonból kötésre való
darabokat téptem. Csak melegvízzel moshattam ki jól-rosszul sebeimet, miután
jobbkezem középső ujjának lecsüngő ujjperecét levágtam.
De. Livingstone-nak nagyon igazat
kell adnom abban, hogy az oroszlán harapása és karmai által ütött sebek eleinte
semmi fájdalommal sem járnak, de később annál fájdalmasabbak.
Arusha-Chini szultánja adott
másnapra nagynehezen embereket, azok hevenyészett hordágyon Moshiba, a
Kilima-Ndzsáró lábához vittek. Öt napig tartott az út. Nagyon siralmas út volt
ez! Sebeim fájtak, sebláz és az újra kitörő malária gyötört.
Az elindulás volt a legnehezebb. A
megáradt Daryama folyón egy kidöntött faóriás alkotta hídon vitt át két
hatalmas fickó. Igazi kötéltáncosi munka volt. Egy kis megbillenés és az ott
leselkedő krokodilusok nagyon könnyű zsákmányhoz jutottak volna.
Utolsó éjjel vizet sem kaptam, mert
a Rau-folyóhoz vízért menő embereimet megriasztotta egy elefántcsorda. Ekkor
tudtam meg, hogy milyen kicsire tudnak összezsugorodni az ember vágyai.
Emlékszem jól, hogy egy pohár vízen kívül azt óhajtottam leginkább, hogy
műtőasztalon feküdjem és egy ügyes orvos kezelje sebeimet.
A baj sohasem jár egyedül. Moshiba
érve, sajnálattal kellett hallanom, hogy az ott állomásozó törzsorvost aznap
szállították a tengerpart felé, hogy májfekélyét megoperálják, így csak a
bennszülött ápoló részesített az elkésett elsősegélyben. Másnap este
megérkezett a mambai protestáns misszió gyorsfutár által értesített orvosa, a
jó öreg dr. Plötze, aki bizony elkomorodott a nagyon elhanyagolt sebek láttán.
A gondos ápolás három hónap múlva mégis megint munkaképessé tett, noha
időközben erősen megviselt a malária. Szerencsém volt, mert az oroszlánütötte
sebek legtöbbször vérmérgezést okoznak és végzetessé válnak. (…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése