Komjáthy Jenő: Dacból

Dacból, haragból szívem összetéptem.
Itt állok egyedül némán, sötéten,
Ajkam vonaglik lázas reszketésben.

Dacból, haragból mindent összetörtem,
Ami mosolygó, édes volt köröttem,
Kéjt, örömet magamtól messze löktem.

Szilaj gyönyörrel mindent összedúltam,
Mi égetett, fájt és emelt a múltban,
Kegyetlen kézzel önszivembe nyúltam.

Mámort ivám, hevertem rózsaágyon,
Csüggtem sok csillogó parányságon,
De fölriadtam: másra, többre vágyom!

Fejemet égeté a púha párna,
Fojtogatott az élvek rózsajárma,
Magasba tört csak lelkem álma.

Szóltam: lemondok, mindenről lemondok,
Miért hevülnek annyian bolondok,
Puhány érzésre lágy rimet se mondok.

Küzdék: a lomha békét megvetettem,
Harc, lobogó csaták után epedtem,
Bosszút lihegve, mindig lelkesebben.

Jártam sürű tömegben. Taps viharzott.
Ragyogni láttam számos büszke arcot,
Hír, pompa, taps amint együtt kavargott.

S kérdém magamtól olykor elborúltan:
Minden ragyog: hát sürű ködborúban
Mért jársz te köztük, mért jársz koszorútlan!

Hamar beláttam: jobb, hogy ismeretlen,
Mi szép, mi nagy e vágyak dúlta mellben:
Beh jó, hogy lelkem tőlük illetetlen!

Nem volt könnyű siker, vásári lárma,
És ködruhában, nesztelenül járva,
Maradtam ismeretlen néma, árva.

De végül untatott e dőre játék,
Egyhangu és sivár nyugalmu tájék,
És zúgolódva fönnen így kiálték:

Sors! Miért vezettél ilyen környezetbe?!
Nincs élet itt, régen kiszíva nedve,
Lehelj hát lelket a lélektelenbe!

Isten! ki földi léttel fölcsufoltál
S szívemben lángot, olthatatlant oltál,
Te lásd, ha martaléka lesz az oltár!

S kiáradt lelkem féktelen szavakban,
Ki hallja: érzi tüstént hatalmam,
Hol tett az ige és erő a dallam.

Nem írom nevemet futó habokra,
Emléket nem rovok sívó homokba:
Dőljön, aminek dőlni kell romokba!

Ah, tűz a lelkem! És szivem ha dobban
Forró gyönyörben, égő fájdalomban,
Nem langyos permeteg, tűz van dalomban!

Hajlítva mindég, sohasem hajolva,
Átömlik vérem lángoló dalokba,
Égő haragba, zengő viharokba.

Örökre szól a dal! örökre zajlik,
S a büszke szó a síron túlra hallik:
A teste eltört, lelke mégse hajlik!