Komjáthy Jenő: Mind hasztalan!

Mind hasztalan! Mit ér a dal?
A légbe zeng s magába hal.

Látom, minden hiába volt,
Köröttem minden néma, holt.

Hiába mondtam éneket,
Szivem sóvár és csüggeteg.

Hiába zengtem büszke dalt,
A légbe hangzott és kihalt.

A rokonérző szellemek
Itt hagytak és eltűntenek.

Ah vége, vége! Nincs remény!
A föld hideg, a föld kemény.

Kemények az emberszivek.
Az ég sötét, minden hideg.

Méltatlan bú most is zokog,
A jók még most se boldogok.

Mártirszivekől vér szakad,
S kínokból újra kín fakad.

A gyáva most is zsarnokol,
S a népek gyöngye haldokol.

A lomha föld tovább forog,
Nem nyeli el a zsarnokot.

Dalomra nem mozdul a nép,
Még most sem úr a jó, a szép.

Mikor jő már a pillanat,
Mely nékem is hatalmat ad?

Fönnen mikor kiálthatok:
Népek! Fegyvert ragadjatok!?

Ah, eljön érzem, el a nap,
Dühöd viharja szertecsap:

Harcolni fogsz riadva, nép,
Hogy úr legyen a jó, a szép.

Áldás lesz szentelt vasadon,
S fogsz élni dúsan, szabadon:

S az áldott, békés tűzhelyen
Hiába dal már nem terem:

A hősi szív nem lesz hideg,
Mély szívemet megértitek:

Éneklitek a büszke dalt,
A haragot, a diadalt:

A rokonérző szellemek
Eljönnek és megértenek:

És szólnak: Nem hiába volt!
Csak én leszek már néma, holt.